39. Pofátlan

Sziasztok Édeseim!

Hű, hogy mennyit törtem a fejem azon, hogy feltegyem-e ma a részt, vagy még húzzam az agyatok, viszont mivel már régóta kész van, és minimum hatszor olvastam csak át... Úgy döntöttem, ennél jobb már úgyse lesz, tehát itt van. :D

Mellesleg... A modulsávban kint van néhány időpont, a részek megjelenésével kapcsolatban, valamint úgy döntöttem, hogy lesz ráadás rész, valamint Epilógus is, és a történetnek május harmadikán lesz hivatalosan is vége. :')

Köszönöm, hogy vagytok, és remélem, megtiszteltek majd néhány szóval, sokat jelentene. <3

J. xxx

- Jasmine… Jasmine – a hang távoli és halk, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg az én nevem ismételgetik folyamatos egymásutániságban addig, míg meg nem érzem, ahogy valaki erősen rázogatja a vállaim. A fejem előre hátra csuklik, kiadok valami nyöszörgésszerű hangocskát, mikor érzem, hogy hűvös, vízállagú folyadék csapódik az arcomnak.

Pislogva nyitom ki a szemem, és a hanghoz fokozatosan kapcsolódik a személy is, aki kétségbeesetten mondogatja a nevem, majd mikor meglátja, hogy kezdek magamhoz térni, szorosan magához ölel.

Pár pillanatomba telik, míg rendeződik bennem minden, egy ideig az egész teljesen zavaros, így félelmetes erősséggel hat rám, mikor eszembe jutnak az este korábbi emlékei.

- Uhh – ez az összes jelenleg, amit képes vagyok kinyögni, hisz Harry hirtelen mozdulatától, melyet az előbb tett, még inkább sajogni kezd a fejem.

- Tudod, hogy megijedtem? – tol el magától, és néz mélyen a szemembe. Kómásan pillantok vissza rá, s csak ekkor tűnik fel, hogy a buli még mindig tart, bár a zene csak tompán hallatszik át a falakon keresztül. Harry szobájában vagyunk, és ég az ágy melletti kislámpa.

Lassan, de biztosan az összes érzékszervembe visszatér az élet, bár a fejem lüktetése cseppet sem javul.

- Jól vagy? – néz rám még mindig rémült tekintettel, kissé kótyagosan bólintok.

- Asszem’ még élek.

- Ez nagyon nem vicces – szid le, de a hangjában csengő megkönnyebbüléstől cseppet sem hangzanak fenyegetőnek, esetleg dorgálónak a szavak. – Tudod, hogy mennyire megijesztettél? Az egyik pillanatban otthagylak a lépcső alatt, a másikban pedig már egy részeg faszkalap ölelget össze-vissza. Nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni magadra – hangjában dühösség szikrája csillog, a tekintete ezzel ellentétben viszont telis-tele van aggodalommal, féltéssel, és még valamivel, amit képtelen vagyok megfejteni.

- Ezt én sem így akartam, elhiheted – kényelmetlenül mocorgok, és egyszerűen képtelen vagyok a szemébe nézni. Túlzottan tartok attól, amit esetleg látnék benne.

Észreveszi, hogy szándékosan kerülöm a tekintetét, mert hüvelykujját az állam alá támasztja, ezzel felfelé billentve a fejem, s el sem ereszt, így az esetleges elnézés lehetősége erősen közelít a nulla felé.

A szegényes fényviszonyok miatti sötétzöld szemei beleégnek az enyémekbe, tekintete pedig már-már hipnotikusan hat az elmémre. Gyönyörű íriszeinek közelsége valahogy elűz mindent, elrepít valahova, egy másik világba, ahol nincs Kyle, s már a fejem lüktetését sem érzékelem olyan intenzíven, mint azelőtt. Arca közelít az enyém felé, és mikor már remélném a lehetetlent, és azt, amire a tudatalattim hetek óta betegesen szomjazik – mikor már reménykedni kezdenék a csókjában, hirtelenjében lesüti a szemét, és elhúzódik tőlem.

Meglepetten, és összezavarodottan pislogok, ahogy Harry eltávolodik tőlem, újból visszatér a fejfájás, és megint tisztán hallom a dübörgő zenét, ami most kifejezetten idegesít.

- Innod kéne – szívja be alsó ajkát a fogai közé - amit jelen pillanatban hihetetlenül szexinek találok -, majd az éjjeliszekrényen lévő pohár vízért nyúl, és a kezembe nyomja, ügyelve rá, hogy bőre egy másodpercre se érintkezzen az enyémmel.

- Köszönöm – suttogom, miközben összezavarodottan belekortyolok, s a folyadék megváltásként terjed szét a torkomban, amit jelenleg leginkább egy lepusztult sivataghoz tudnék hasonlítani.

Miután meglepően rövid idő alatt minden egyes cseppet elpusztítok a pohárból, a szekrényke felé nyúlok, de nem érem el, így Harry előzékenyen kapja ki a kezemből a pohárkát, most viszont nem ügyel úgy, mint az előbb, s ahol bőrünk találkozik, furcsa, áramütés szerű érzést észlelek, amit nem tudok hová tenni.

Pilláim mögül pislogok fel rá, míg leteszi az üvegpoharam, és visszaül mellém. Combunk egymáshoz ér, a számat rágva nézek rá újból, és ezúttal ő is kegyeskedik rám pillantani.

Idegesen ráncolja a homlokát, miközben tekintete el-vissza ugrál rajtam, feltérképezve az arcom minden egyes négyzetcentiméterét.

- Mire gondolsz? – döntöm kissé oldalra a fejem, mire észbe kap, és kisimulnak arcán a ráncok.

- Biztos, hogy nincs semmi bajod? – a hangjában csengő aggodalom mértéke döbbenetre késztet, majd furcsán jóleső érzés jár át.

- Nem, Harry. Minden rendben – mosolygok rá halványan – Most már – fűzöm hozzá halkabban, majd mindenféle előjel nélkül, hirtelen felindulásból magamhoz ölelem. Valószínűleg meglepődik – hisz én is meglepődtem – heves cselekedetemtől, végül mégis visszaölel, erős karjai szorosan fogják közre a derekam. Szorosabban, mint valaha.

- Köszönöm – suttogom vállába temetett arccal, és érzem, hogy tudja, most nem csak a pohár vízre célzok.

Ölelésünk hosszúra nyúlik, hosszabbra, mint amit az illem megkövetel, és talán érzelemdúsabbra, mint amit két barát megengedhetne magának. Túl hosszú, túl szoros, mégis a legjobb érzés a világon, s szinte a fellegekben érzem magam tőle.

Néhány pillanat múlva kissé hátrébb húzódik, épp annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Arcunk vészesen közel van egymáshoz, s még közelebbinek érzem, mikor tekintetét lejjebb vezeti, s zöld szemeivel az ajkam figyeli. Bizonytalanul pillant újra a szemeimbe, mintegy engedélyt kérve. Alig észrevehetően bólintok, mire hatalmas tenyerét az arcomra helyezi, s gyengéden végigsimít rajta a hüvelykujjával. Bal kezét a derekamra simítja, ezzel vonva még közelebb magához, fejem pedig a nélkül emelem fel, hogy tudatában lennék annak, amit épp tenni készülök. Mosolya semmivé lesz, ahogy ajkamon érzem a leheletét, s még épp látom szemeit lecsukódni, mikor puha szája az enyémhez ér.

Szemhéjam automatikusan, kissé remegve hunyom le, karjaim szinte maguktól fonódnak a dereka köré, ő pedig könnyítve a helyzet kényelmetlenségén nemes egyszerűséggel az ölébe húz, miközben az ajkaim közé morog. Kuncogni kezdek, mikor tenyerével a hajamba túr, és ujjaival a nyakam kezdi körkörösen simogatni, az érzés csikis, érintése nyomán mégis libabőr fut végig.

Csak csókol, és csókol, ajkaink falják egymást, nyelvünk pedig tökéletesen egy ütemben mozog, mintha a kezdetektől fogva ezt gyakorolták volna. Tenyere pontosan illik a derekamra, az érzés természetes, mintha csak erre a pillanatra születtünk volna. Csak egymásnak.

Nem tudom, mikor, vagy esetleg mégis hogyan kerülünk mindketten fekvőhelyzetbe, már csak azt veszem észre, hogy felettem fekszik, s tenyerem alatt megfeszülnek az izmai, amint kezeivel megtámaszkodik a fejem két oldalán. Bal lábával befurakszik az enyémek közé, jobbom a dereka köré emelem, ezzel húzva magamhoz még közelebb, míg bal lábam az övéi közt pihen.

Ha az agyam nem borítaná rózsaszín köd, talán nekiállnék azon gondolkozni, mégis hogy a francba képes úgy megtartani magát, hogy egy porcikámra sem nehezedik rá, de mivel túlzottan lefoglal csókjának édes íze, valahogy nincs időm ilyesmiken agyalni.

Kezem végigsimít a mellkasán, majd a vállain, végül pedig megállapodik a tarkóján, ahol belemarkolok a hajába, és gyengéden meghúzom, ezzel játékos morgást csalva ki ajkai közül, miközben érzem, ahogy belemosolyog a csókunkba.

Ajkát elszakítja az enyémtől, egy pillanat erejéig egyenesen a szemembe néz, majd fejét lehajtva kezdi apró csókokkal elhalmozni az arcom. Végighalad az állam vonalán, majd a nyakam felé hagy maga után nedves puszikat. Nyöszörögve húzom közelebb magamhoz, ami kuncogásra készteti, és nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyivel rekedtebb a hangja, mint az átlagos.

- Harry – suttogom elhalóan, mikor puha ajkait a Kyle által bemocskolt területhez érinti, és apró, halvány csókokat hagy mindenütt. Ujjaim a hajába túrnak, csak most tűnik fel, hogy fáj ott, ahol az az állat korábban kíméletlenül kiszívta, és érdekelni kezd, mégis hogyan is nézhet ki. Vajon nagyon ronda? Csak piros, vagy már egyenest lila?

Harry hirtelen hagyja abba a bőröm kényeztetését, majd mintha csak most térne magához, váratlanul húzódik el. Az eddig pólóját markoló ujjaim döbbenten hullnak le róla, a lábam erőtlenül esik vissza a paplanra, hisz már nincs kit öleljenek.

Összezavarodottan kapom fel a fejem, Harry az ágy szélén ül, arca a tenyerébe temetve, majd végül a hajába túr, de olyan erősséggel, hogy félő, kitép néhány szálat, esetleg csomót is belőle.

Még mindig értetlen tekintettel, de az előbbi percek miatt remegő testtel ülök fel, és robotszerű mozdulatokkal mászok oda mellé. Nagyokat pislogva bámulok rá, a légzésem nehézkés, a gyomromban kellemetlen gombóc képződik. Kezem kinyújtom, meg szeretném simítani a hátát, megkérdezni, mi a baj, mi történt, mégsem teszem. Karom egy ideig a levegőben áll, mérlegelve, hogy rontok, vagy inkább javítok-e a helyzeten, ha hozzáérek, végül aztán mégis visszaejtem az ölembe, és csak bámulok magam elé.

- Harry? – bátorkodok megszólítani, néhány nyomasztóan hosszú, és néma perc múlva, mire lassan emeli fel a fejét, s néz rám. – Mi… Mi történt? – suttogom erőtlenül, leginkább csak némán tátogok.

- Ez csak… Ez az egész csak. Neked nem jelenti azt, amit nekem. Nem azt jelenti, amit én akarok, hogy jelentsen. Te csak… Jesszus, azt sem tudom, mit beszélek. Neked ez csak egy játék, nekem viszont több. Jóval több – teljesen belezavarodik a mondandójába, a légzése gyors, és felszínes, hangja pedig rekedtebb, mint valaha. Még mindig értetlenül bámulok vissza rá, aztán rádöbbenek, hogy valószínűleg válaszokra vár.

- Mégis miről beszélsz? – hangom halk, de szemeim határozottan tartják fogva az övéit.

- Jas, mindketten tudjuk, hogy neked ez nem jelentett semmit. Vagy talán csak nem eleget.

- Harry – tátogom döbbenten. Eddig ő volt az, aki annyira biztos volt mindenben, most mégis kedvetlenül mered maga elé, eltaszít, és még azt sem mondja el, miért. – Még csak esélyt sem adtál.

- Hogy nem kaptál esélyt?! – kapja fel a fejét, s végre láttatni enged bárminemű érzelmet. Más kérdés, hogy düh, lényegtelen, hisz legalább érzés. – Mondd, mégis mit kaptál te tőlem az elmúlt három hónapban? Ha legalább tizenöt esélyt nem adtam, akkor semennyit. Gondolkozz már légy szíves! Ki volt ott veled az elejétől? Ki aludt veled minden éjjel? Kinek a vállán sírtad ki magad napjában hatvanszor? Ki vígasztalt, és ki lehelt beléd életet? Ki csókolt téged, tudván, hogy úgyis van valaki más? Hisz mindig volt más. Ki volt az, aki megnevettetett? Aki kétségbeesetten vágyott a mosolyodra? Ki hallgatott meg? Ki vallott neked szerelmet? Csak… Csak gondold magad a helyembe, és azután mondd, hogy nem kaptál esélyt! – dohogja, mire akaratlanul is összerándulok.

- Harry, erre… Erre én nem tudok mit mondani – motyogom, hisz hangja a vége felé fokozatosan emelkedik, s már szinte kiabál. Képtelen vagyok állni a tekintetét, így inkább a kezeim tüntetem ki a figyelmemmel.

- Na, látod, ez a baj. Hogy most sem tudsz mit mondani – a hangjában csengő él miatt sírni támad kedvem, s nem tudok gátat szabni az érzéseknek. Rövid időn belül legördül egy reménytelen könnycsepp. A vállam megremeg, és bele kell harapnom az ajkamba, hogy ne zokogjak fel hangosan. Fáj, érzem, hogy belül valami kettészakadt.

- Hé – a szemem sarkából látom, ahogy közelebb húzódik, de nem nézek fel. Nem tudnám most elviselni a vádló tekintetét, vagy még pár ilyen súlyos mondatot, amiből az utóbbi percekben jócskán kijutott. – Te sírsz?

- Nem – törlöm meg a szemem a kézfejem segítségével, de mindketten tudjuk, hogy hazudok. – Harry? – emelem fel a fejem végre, s könnyáztatta arccal nézek rá. Kérdő tekintete láttán folytatom – Pofátlan kérés lenne, hogy megölelj? – a hangom remeg, és erősen rajtam van a sírógörcs, s tudom, ha most nem érezhetem a közelségét, összeomlok.

- Igen. Igen, a legpofátlanabb – hangja kemény, de mielőtt egyáltalán lehetőségem lenne összerándulni a félelemtől, vagy az önsajnálattól, Harry karjai kinyúlnak értem, és az ölébe húz, miközben kitartóan simogatja a hátam – De te már csak ilyen pofátlan vagy – suttogja a fülembe, majd arcát eltemeti csapzott tincseim között.