31. Mégis mit csinálsz?

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ez a rész is igazán semmitmondó lett pont úgy, ahogy az előző, sőt, nagy valószínűséggel a következő is az lesz. Tényleg, elnézést kérek Tőletek, csak mostanában semmi sem úgy alakul, ahogy azt elvárnám. Mellesleg pedig már igazán vontatottnak érzem a történetet, ugyanakkor elengedni sem szeretném, mert igazán a szívemhez nőtt(etek).
Mindenesetre köszönöm szépen, hogy vagytok, és, hogy ennek ellenére is írtok/pipáltok/iratkoztok, tényleg, sokat jelent. <3
Ölelek mindenkit,
J. xx

 

Nőnek lenni sokszor elég szuper feladat.

Gondolok itt arra, hogy előre engednek a buszon, az ajtóban, és minden helyzetben igen előkelő szerepet foglalunk el. Az emberek udvariasak velünk, mondván törékenyek, gyengék vagyunk. Szerintem csak szimplán felsőbbrendűek, de persze, nézőpont kérdése.

Tehát általánosságban imádok nő lenni, viszont a sok jóért cserébe azért minden egyes hónapban van egy olyan hét, ami gyilkos.

Egy hét mikor semmi sem jó, mikor semmi sem sikerül, mikor jóval érzékenyebb vagy a kelleténél, és mikor néha iszonyatosan fáj.

Ha nő vagy, valószínűleg vágod, miről beszélek, ha mégsem, akkor így jártál, nem fogok most felvilágosítani senkit, nem az a szándékom.

Nos, a helyzet az, hogy én is nőből vagyok, és nálam is előjöhetnek azok a napok.

Ilyenkor ingerült vagyok, fáj a derekam, a fejem, és csak úgy alapból; ilyenkor ne szóljon hozzám senki, mert most épp gyűlölök mindent és mindenkit.

***

- De jó szarul nézel ki – vigyorog rám Niall, mikor belököm magam előtt a konyhaajtót, és félig még csukott szemekkel, becsoszogok a helyiségbe.

- Csak fogd be, jó? – motyogom, majd lehuppanok az egyik székre, és az asztalra hajtott fejjel próbálom kitalálni, hogy akkor most a hasam, a hátam, vagy a fejem fáj-e a legjobban. Végül arra a következtetésre jutok, hogy valószínűleg mind, egyszerre.

Hallom csapódni a konyhaajtót, talán Niall ment ki, megunva a savanyú hangulatom, előtte viszont éreztem, hogy valaki összeborzolja a hajam, mire csak egy vadállatszerű morgást hallattam, jelezve, senki ne érjen hozzám.

Nem tudom, meddig fetrengek még a konyhaasztalon, nagyon nem akaródzik felkelni, mikor újra hallom az ajtó zörejét, majd egy hatalmas, meleg tenyeret érzek a hátamra simulni. Felnyögök, és hunyorogva nézek arra, aki volt oly bátor, és hozzám mert nyúlni.

- Miért voltál bunkó Niall-el? – kérdezi, szemei furcsán csillognak.

- Szarul vagyok – közlöm, bár nem ezt kérdezte, de ez a tény egyben válasz is az előbb elhangzott kérdésre.

- Mi történt? – egy pillanat alatt vált a hangneme aggódóvá, zöld szemei félénken csillognak, nem tudván, mire szabad rákérdeznie, vagy épp mire nem.

- Ah, semmi, női gondok, Harry – valami hülye ok miatt zavarba jövök, és arcom újra az asztallap felé fordítom, így Haz nem látja a fejem, és csupán valami tompa motyogást hallhat a mondanivalómból.

- Oh – hagyja el a felettébb értelmes hang a száját, mire felvont szemöldökkel újra felnézek rá. – És izé… Fáj valahol? – aggódása, és édes zavarodottsága mosolygásra késztet, amiért igazán hálás vagyok, hisz ma még nem is igazán mosolyogtam.

- Aha, a derekam.

- Csináljak teát? – ide nem illő kérdésére hitetlenül elnevetem magam, látszik, hogy nem tudja, mit is kéne csinálnia, mégis sokat jelent, hogy próbálkozik.

- Nem vagyok béna Harry – kijelentésemre szórakozottan elvigyorodik, és végre lehuppan a mellettem levő székre.

- Ó, oké. Akkor, mit szeretnél csinálni? – néz rám kérdőn.

Furcsállom, hogy tekintete egyáltalán nem felhős, vagy ellenséges, holott még nem igazán beszéltük meg a pár nappal ezelőtti konfliktusokat, úgy érzem, ez most valamiféle vihar előtti csend, viszont ezt a gondolatot próbálom az agyam leghátsó szegletébe száműzni, és csak élvezni a társaságát.

- Nézel velem Oroszlánkirályt? – csillannak fel a szemeim, ő pedig hitetlenül elröhögi magát.

- Ha szeretnéd – rázza meg a haját, majd a kezei segítségével eligazítja azt.

- Mi olyan vicces? – nem bírom ki mosolygás nélkül, olyan édes, ahogy próbálja a helyükre tenni a rakoncátlan tincseket, azok viszont nem engedelmeskedvén neki minduntalan újra a homlokába hullanak.

- Csak nem gondoltam volna, hogy pont Oroszlánkirályt akarsz velem nézni.

Most rajtam van a sor, mikor egy sokatmondó „Oh” hagyja el a szám, majd hagyom, hogy Harry felhúzzon a székből, és el is indulok, viszont mikor észreveszem, hogy nem követ, érdeklődve fordulok hátra.

- Mégis mit csinálsz? – nevetek fel az elém táruló látvány miatt.

Harry, a kezében két csomag gumicukorral, ugyanennyi mennyiségű chips-sel, kettő doboz pepsivel nekem félig háttal nyújtózkodik a szekrény legfelső polcán található pattogatott kukoricás dobozért. Magasságának köszönhetően pár másodperc alatt lekapja onnan azt, majd vigyorogva fordul felém.

- Hozok nasit – közli magától értetődően, majd állával a konyhapult felé bök, ahol táblás csokik találhatók egymásra pakolva, jelezve, azokat hozzam én.

Engedelmesen felkapom a csokikat, majd a kisebb afrikai falunak egy évre elegendő mennyiségű édességgel felmászunk a lépcsőn, és kérdés nélkül nyitok be Harry szobájába, hisz ott nagyobb a tévé.

Elég furcsa arcot vághatok, mikor nemes egyszerűséggel behajítja a műanyag zacskóba csomagolt töménytelen mennyiségű kaját az ágyába, majd fogja magát, és bemászik közéjük, mert – mikor intésére sem reagálok – a kezemnél fogva behúz maga mellé.

Nevetve esek a párnák közé, majd a mellkasán megtámaszkodva feljebb tornászom magam.

A hajam kócos, a szemeim nagy valószínűséggel karikásak, ő mégis úgy néz fel rám, mintha legalábbis szép lennék, és abban a pillanatban annak is érzem magam.

Félig Harry mellkasán feküdve, csupán a pillantásától igazán szépnek, amivel képes velem elfeledtetni a tudatot, hogy mindjárt szétszakad a derekam.