30. Ez a Liam

Sziasztok!

Nos, nem tudom, nem igazán vagyok megelégedve most ezzel a résszel, úgy érzem, tudtam volna jobbat is, viszont elég szarul vagyok, szerintem már megint beleestem ebbe a vírusos genyába, és ha a közérzetem kihatott most a részre, akkor bocsánatot kérek.

Bár mondjuk, ettől függetlenül azért a fejezet vége egy nagyon kedvenc jelenet számomra, mert imádom Liam karakterét. :)

Jó olvasást, és betegségmentes hetet kívánok mindenkinek.

J. xx

Harry olyan erővel vágta be az imént az ajtót, hogy az visszacsapódott a lendülettől, és résnyire nyitva maradt. Nem vagyok képes odamenni, és becsukni, már nem is érzékelem a külvilágot, lerogyok a földre, miközben összegörnyedek a zokogástól. Gőzöm sincs, mi történik körülöttem, és mégis mennyi ideje kuporgok már a padlón, hátam az ágy oldalának vetve, nem érzékelem az idő múlását, így meg sem tudnám mondani mikor - talán órákkal később – érzek egy hatalmas tenyeret a hátamra simulni, majd a karok tulajdonosa gyengéden átölel, felsegít az ágyra, és az ölébe húz.

Remegve, levegőért kapkodva bújok közelebb hozzá, az illata ismerős, és biztonságérzettel tölt el. Ölelése kellemes, nyugalmat árasztó.

Liam.

Nem eresztem, ujjaimmal a pólója nyakát markolászom, míg ő türelmesen dörzsölgeti a hátam. Nem szól semmit, arcát a hajamba temeti, majd néhány hosszú, átsírt perc múlva egy puszit hagyva a tarkómon hátrébb húzódik.

A karjai közt jelentős mértékben csökkent a sírógörcsöm, bár a gombóc még mindig ott van a torkomban, megnehezítve a levegővételt.

- Elmeséled? – kérdez rá újabb hosszú percek múltán, mire csak közelebb bújok hozzá. A válasz számára egyértelmű; nem most. Nem sokára talán, viszont per pillanat képtelen vagyok beszélni róla, és félő, hogy ha nekiállnék elregélni neki ezt az egészet, újra bőgés lenne a vége.

- Rendben – motyogja, beigazolva az előbbi feltevésem, miszerint egy mozdulatomból képes megérteni a mondanivalóm.

Ismer.

- Hiányzik An – közlöm reszketeg hanggal. Nem tudom, miért mondtam ezt most - hisz nem is kifejezetten emiatt sírok -, de úgy érzem, ezt a fajta érzést Liam-en kívül senki nem képes megérteni.

- Nekem is Picur – megszólítása hallatán újból szivárogni kezdenek a könnyeim, hisz rég hívott már így.

- Az összes hülye dolga hiányzik. Még az is, hogy Minnie-nek hívjon, pedig úgy gyűlöltem. Most pedig az egész hátralevő életem odaadnám csak azért, hogy újra átölelhessem. Aj, Li, annyival könnyebb lenne minden – az őt ölelő kezem remegni kezd a feszültségtől, egyszerűen csak utálom már ezt az űrt, amit itt hagyott maga után. Mégis, hogy képzelte azt, hogy itt hagyhat?

- Hívjalak Minnie-nek? – hangjában szomorúság bujkál, mégis mosolyog. Ahogy a szemeibe nézek, fájdalmat, és mégis valamiféle békességet érzek, hisz tudom, ő is ugyanazzal az ürességgel küzd, amivel én. Ő is ugyanazzal a semmivel harcol, amivel én is. Azzal az űrrel, amit Andy hagyott maga után.

- Hívnál? – jelenik meg halvány, törött mosoly az arcomon, minek hatására csoki színű szeme felcsillan, és szinte vigyorral küszködve húz magához.

- Ha az mosolyt csal az arcodra, az egész világgal annak hívatlak – tudom, hogy nem mond igazat, hisz a világ nagy része a létezésemről sem tud, mégis jóleső bizsergés leng körbe amiatt, hogy képes lenne megtenni. Régóta ismerem már, és tudom, tényleg megtenné, hisz amit a fejébe vesz, azt záros határidőn belül véghez is viszi. Ha nem lenne ilyen természete, talán most nem tartana itt.

Reményvesztett nevetés tör fel az ajkaimból, hisz tudom, ezen túl minden adandó alkalommal Minnie-nek hív majd.

Igen, iszonyat ciki név, és még most sem tudok rájönni, hogy An mégis, hogy a viharba silabizálta ki a Jasmine szóból egy mesefigura nevét, mégis megnyugtat a tudat, hogy újra felszínre tör a gyermekkori becenevem.

Mert így talán marad egy aprócska darab Andy-ből a mindennapjaimban. Mert így már nem félek attól, hogy egy nap elfelejtek mindent, hisz ehhez az egyetlen apró szóhoz millió emlék kötődik.

Mert így talán nem szükséges teljesen elengednem őt, s lényének egy darabja örökké velem lesz. Hisz teljesen elereszteni őt úgyis képtelen volnék.

- Liam – motyogom újabb percek elteltével, a könnyeim már rászáradtak az arcomra, és bár még mindig nehezen nyelek, azért képes volt megnyugtatni az, hogy itt van velem.

- Hmm – hümmögi, jelezve, hogy folytassam.

- Honnan tudtad, hogy szereted Dani-t? – teszem fel halkan a kérdést, ami megfogalmazódott bennem.

- Egyszerűen csak tudtam – érzem, hogy összezavarodottan ráncolja épp a szemöldökét hirtelen kérdésem miatt, de ettől függetlenül mosoly bujkál a hangjában, miközben kedvesen válaszol. – Ezt nem lehet megmagyarázni, már az első pillanattól fogva éreztem, hogy Ő nem közömbös számomra. Imádtam, hogy mindig mosolyog. Talán ez, meg a göndör haja szúrt először szemet. Olyan mintha spagettiből lenne – kuncogása hallatán az én szám is mosolyra húzódik. Egyszerűen csak jó hallgatni, ahogy valakiről ilyen szeretetteljesen beszél. – Ez most honnan jött?

Kissé elhúzódok, hogy csillogó szemeibe bámuljak, majd kinyitom a szám, és bár először azt hiszem, nem jön majd ki semmi rajta, Liam jelenléte hatására mégis olyan őszinteségi roham tör rám, mint még talán soha.

- Csak… Én csak nem tudom, mi ez az izé. Hogy mikor meglátom Őt, elfelejtek levegőt venni, és alig tudom levenni róla a szemem. Aztán, mikor megölel, összeszorul a szívem, és melegség önt el. És akkor már el sem kell mondjam, milyen, mikor megcsókol. Komolyan, ha nem ölelne mindig olyan szorosan, biztos, hogy összeesnék a hülye, remegő térdeim miatt.

Sosem éreztem még ilyet, Liam, és kajak megijeszt. Nem tudom, miért érzem magam úgy, mintha pillanatokon belül elájulhatnék, nem tudom, miért kavarodik fel így a gyomrom, mikor meglátom. Meg, hogy mi ez a sok idióta légy, ami a hasamban csapkod, mikor a közelemben van. Idegesítő érzés, de tudod, mi a legidegesítőbb? Hogy kibaszottul élvezem – nem érdekel, hogy csúnyán beszélek, Li már megszokta, és magamban még több szitkot szórok konkrétan az egész világra, amiért ilyen dolgok egyáltalán képesek megtörténni velem.

- Vágysz arra, hogy átöleljen? – kérdezi, hallom a hangján, hogy tetszik neki a helyzet.

- Igen – válaszolom zavarodottan.

- Mikor meglátod, felgyorsul a szívverésed?

- Igen, de…

- Hiányzik, ha nincs veled?

- Ja, de ezt most miért…

- Rossz érzés, ha mással látod?

- A létező legrosszabb, de mi ez az…

- Akkor szerelmes vagy – kikerekedett szemekkel tolom el magamtól, mindentudóan vigyorog rám, szeme pimaszul csillog.

- Dehogy vagyok – közlöm magától értetődően, mintha magát a feltételezést is elképzelhetetlennek tartanám.

- Pedig az vagy – még mindig vigyorog, ami egyre jobban idegesít.

- Liam! – szólok rá hangosabban, de úgy tűnik, nem izgatja túlságosan, lankadatlan lelkesedéssel bök oldalba.

- Na, és ki a szerencsés?

- Bánom, hogy egyáltalán szóba hoztam – forgatom meg látványosan a szemeim, mire karját átdobja a vállamon, és magához húz, miközben alig érezhető puszit nyom a homlokomra.

- Harry – bököm ki halkan, magam elé bámulva.

- Styles? – tol hátrébb újból, és meglepett arckifejezéssel bámul rám.

- Nem, baszd meg, a Potter – nézek komolyan a szemébe, mire a fejét rázva elröhögi magát.

- Idióta – nyögöm, mikor olyan hévvel ölel át, hogy rám dől, én pedig elveszítve az egyensúlyom kecsesen lefordulok az ágyamról. És mivel Liam még mindig rajtam csimpaszkodik, gurul ő is velem. Szépen körülírva elég jól hangzik, amúgy viszont annyi történt, hogy nemes egyszerűséggel rám borult, és átrendezte kissé a belső szerveim.

Még mindig a földön fetrengek, drága barátom tetemes súlya alatt vergődve, ő pedig természetesen még mindig képtelen leszállni rólam.

- Hány kiló vagy, hatszáz? Húzzál már le rólam, összeszakadok – lököm le kicsit sem kedvesen magamról, minek hatására végre legördül rólam, én pedig egy nagy levegőt véve konstatálom, hogy semmim nem tört el, és minden bordám épségben van, aztán szinte egyszerre fordítjuk fejünket egymás felé, és ott, egymás mellett, a hátunkon fekve a padlón kezdünk őrült nevetésbe.

Rájövök, hogy iszonyatosan hiányzott már ez, csak, hogy hülyüljek egy kicsit valakivel.

Nem, nem is igazán a hülyülés; Liam hiányzott nekem. Ez a Liam, akinek összefutnak a szeme körül a nevetőráncok, és édes, gördülő nevetése tölti be a szobát, keveredve az én kacagásommal.

Ez a Liam, aki az oldalára fordul, és fogja a hasát, miközben azt ordibálja, hogy már fáj a röhögéstől.

Ez a Liam, aki most már végre van olyan erős, hogy felhúzzon engem is a padlóról, hisz ő már túllépett ezen az egészen.

És hiszem, hogy ez a Liam segíteni fog nekem is kibogozni ezt a szarságot, ami épp történik velem.