29. Mert szeretlek

Sziasztok!

Halogattam a rész megírását, még most is a számat rágva agyalok azon, hogy kitegyem-e vagy sem, és inkább írjak most ide valami happy end-et, és szevasz, de nem. Most pedig valószínűleg sokan nagyon nagyon utálni fogtok engem, sajnálom. 

Vigaszként pedig csupán annyit mondanék, hogy már nem sok van hátra a történetből, és nemsokára majd minden jó lesz. Vagy nem. Haha.

Maradjon titok!

Most össze-vissza magyaráztam mindent, de csak azért, mert ideges vagyok a vélemények miatt, nézzétek el!

Csók, J. <3

U.i. Holnap első rész az új blogon.

U.i.2. Ne utáljatok nagyon! :D

A szám kiszárad, a szívem hevesen dobog, és úgy érzem, egy óriási vihar tombol a belsőmben, még pislogni is képtelen vagyok, megilletődött arckifejezéssel bámulok az előttem álló srácra. Nem tudom szólásra bírni magam, az ajkaim résnyire nyitva, de bármiféle beszéd képtelen kitörni belőlem. Egyszerűen nem vagyok képes megszólalni, mégis mondani akarok valamit, a szám kinyitom, majd becsukom, pár másodperc múlva újra erőt gyűjtök, megint kinyitom, ezt az egészet pedig folyamatosan, szinte körforgásszerűen játszom, ami miatt kívülről valószínűleg úgy nézek ki, mint egy elcseszett hal.

- Haz, én… - motyogom, de a hangom elfúl, mintha hirtelen letekerték volna a hangerőt, vagy megnyomták volna a lenémítást a távirányítón, újra belém fagynak a szavak.

- Te…? – próbál meg kicsikarni belőlem valamit újabb pár perc tátogás múlva, de csupán lemondóan megrázom a fejem, és elkapom a tekintetem.

Azt sem tudom igazán, mit szeretnék mondani, valamit mégis, de képtelen vagyok kinyögni bármit is.

- Jasmine – szólít meg újra, beharapom az ajkam, a szemem újból könnyes, nem nézek fel rá. Félek, hogy elsírnám magam, miközben gyűlölök sírni. Gyűlölöm, mégis mostanában egyre többször teszem.

Utálom, hogy ilyen érzelgős vagyok, holott arra lettem tanítva, hogyan is legyek igazán kemény. Most mégis néhány szó, vagy épp pár akkord képes könnyeket csalni a szemembe. Talán Harry határozottan nincs rám jó hatással. Érzelmileg legalábbis kifejezetten megvisel, ha a közelében vagyok.

- Ne – nyögöm elhalóan, mikor hüvelykujja segítségével felbillenti a fejem, a tekintetünk találkozik, és a szemében tomboló érzések láttán gombóc keletkezik a torkomban.

Nem tudom, mit higgyek, a szavai, amiket az előbb csak nekem suttogott el, beleégtek az agyamba, folyamatosan visszhangzik a fülemben a hangja, „A pokolba is, baromira vágyom a csókodra Jasmine!”.

A tekintete arról árulkodik, hogy amit az előbb mondott mind igaz, mégis képtelen vagyok elhinni.

Vagy épp hiszek neki, miközben mégsem.

Nem bírok újra elszakadni a tekintetétől, pedig elképesztően szeretnék, mégsem érzek hozzá elég akaraterőt. Harry is észreveszi tétovázásom, majd lassan lejjebb hajol, amíg ajka lágyan az enyémhez nem ér. Nem csókol meg, csupán nyugtatóan pihenteti száját az enyémen.

Az érzés, amit felébreszt bennem megrémít, egyben mégis biztonságérzetet nyújt, kezem magától mozdul, beletúrok a kócos hajtömegbe, így még közelebb húzva magamhoz.

Az ajka édes, túl édes, elkábulok tőle.

Hatalmas tenyerét a derekamra téve von közelebb testéhez, de azt hiszem, ennél szorosabban összesimulni talán már lehetetlenség.

Konkrét fizikai fájdalom nyilal belém, mikor elfogy a levegő, és elszakad tőlem. Pár másodpercig csak egyenetlen lélegzésünk ver visszhangot a szoba falai közt, majd halkan, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne értsem tisztán, az ajkaim közé suttogja:

- Azt hiszem, kezdek beléd esni.

Szavainak jelentése csak néhány másodperc – talán perc? – múlva jutnak el a tudatom azon részébe, amelyik feldolgozza a hallott dolgok jelentését. Nem tehetek róla, a csókja teljesen megbolygatta az agyműködésem.

Megértem, mit mondott, a szemeim pedig ijedten pattannak fel.

- Te-te-tessék? – motyogom elhalóan, tekintetét félve vezeti vissza rám.

- Hallottad – mondja, majd az ajkába harapva elkapja a tekintetét, és a mögöttem lévő ajtót tünteti ki a figyelmével.

- Harry – még mindig döbbent vagyok előző kinyilatkoztatása miatt, tenyerem az arcára téve fordítom felém a fejét, míg tekintetünk találkozik.

Reményteljesen, kérdő tekintettel néz rám, majd nagy levegőt vesz, és újból megszólal.

- Megőrülök tőled – jelenti ki egyszerűen, majd értetlen tekintetem láttán mosolyogva folytatja. – Megőrülök a csókodért, megőrülök a szemeidtől, megőrülök azért, ha a te szádból hallom a nevem. Senki nem tudta még ezelőtt úgy kimondani, ahogy te teszed.

Megőrülök attól a kis gödröcskétől az arcod bal felén, ami akkor jelenik meg, ha nevetsz. Megőrülök a mosolyodért. Bármit elkövetnék, hogy mindig láthassam.

Megőrülök a hangodért, és azért a csillogásért a szemeidben, mikor valami olyanról beszélsz, amit igazán szeretsz.

Mindig mikor sírni látlak, egy világ omlik össze bennem, és ha tehetném, eltörölnék minden olyan dolgot ebből az egész kibaszott univerzumból, ami valaha is sírásra késztetett téged.

Fáj, amikor nem vagy velem, és mással látlak. Rossz érzés, mikor nem vagy itt, és hiányzol.

Rossz nélküled elaludni, majd egyedül ébredni.

Ez az egész csak rossz nélküled.

Mert szeretlek.

Azt mondta. Kimondta.

Nem, nem csak képzeltem, tényleg megtörtént.

Nem csupán az álmaimban, és akármilyen erősen is harapdálom az ajkam belső felét, csak nem ébredek fel.

Kétségtelen, ez a valóság.

Érzem a vas kellemetlen ízét a számban, beletelik pár pillanatba, míg rájövök, hogy ez a saját vérem. Olyan erősen mélyesztettem a fogam a bőrömbe, hogy szivárogni kezdett az ajkamból a vér.

Nagy levegőt veszek, megpróbálom megemészteni, amit az imént Harry bevallott, megpróbálom szólásra bírni magam, de nem megy.

Ez a hatalmas érzelemtömeg, amit most a nyakamba öntött leforrázta a hangszálaim, és nem jön ki rajtuk keresztül semmi.

- Mondj már valamit! – kéri halkan, mire ráemelem a tekintetem, és rájövök, hogy ő épp most vallott nekem szerelmet, én meg csak állok itt, mintha megnémultam volna.

- Nem tudok mit mondani – motyogom, mire egy „Oh” hagyja el a száját, karjai erőtlenebbül fonódnak a derekam köré. Nem sok hiányzik, hogy teljesen lehulljanak, azt viszont nem fogom hagyni.

- Nem mintha nem érezném ezt… Ezt az izét köztünk Harry.

Nem mintha nem rándulna görcsbe a gyomrom minden egyes alkalommal, mikor magadhoz ölelsz. Nem mintha nem futna végig a hátamon a hideg az érintésedtől. Nem mintha nem fagyna le az agyam teljesen, mikor meglátlak. Nem mintha nem élvezném a csókjaid. Nem mintha nem imádnám a rekedt hangod, és a gödröcskés mosolyod. Nem mintha nem hiányozna, hogy a karjaid közt aludjak el. Nem mintha… - nem mintha nem szeretnélek.

A nyelvem hegyén van. Ott van, de nem akar kijönni.

- Mondd ki! – hangja erős, és akaratos. – Mondd ki, kérlek – ismétli immár szinte esdeklőn.

- Nem megy, Harry – magam is meglepődöm remegő hangom hallatán. – Adj egy kis időt!

- El sem tudod képzelni, mennyi időd volt már – ajka reményvesztett mosolyra húzódik, majd lemondóan megrázza a fejét.

- Nem megy – motyogom.

- Akkor sajnálom – engedi el a derekam, és megfordul a tengelye körül. El fog menni.

- Szeretlek – suttogom, de már nem hallja. Az ajtó becsapódott mögötte, belőlem pedig kitör a zokogás.