28. Nem értem

Sziaszok!

Szóval, igazából azt sem tudom, mit mondjak, elérkezett a rész, amire talán már nagyon sokan vártatok. Most egy kicsit kiborul a bili, mind Harry, mind pedig Jasmine esetében, és, hogy őszinte legyek, én is elképesztően vártam már ezt. De várattak magukra, nem is kicsit. :D

Nem is mondanék most mást, mert parázok, hogy elszólnám magam, szóval - ami a lényeg - jó olvasást, és ha úgy tartja kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után! (:

J. xx

U.i. Majdnem elfelejtettem, hogy holnap érkezik egy trailer az új történetemhez. Nézzetek majd be! <3

Mosolyogva nézek a szemébe, azon kapom magam, hogy a nyelvem hegyén van egy bizonyos szó. Egy bizonyos mondat.

Azon kapom magam, hogy baromira ki szeretném mondani, mégsem teszem. Nem teszem, mert tudom, hogy úgysem sikerülne úgy, ahogy én azt elképzeltem. Tuti, hogy valamit elrontanék, esetleg ő nem úgy reagálna rá, ahogy én elvárom. Mert igenis elvárom. És a magas elvárásaim, meg az a hülye makacs természetem az oka talán, hogy újra elszalasztom a lehetőséget, mikor elmondhatnám neki a még számomra is tisztázatlan érzéseimet.

A szobámban ülünk, az ágyon. Csak bámulunk egymásra, látszólag mindketten arra várunk, hogy a másik elkezdje. Az eddig padlón tartott lábaim most felhúzom törökülésbe, így felé fordulok, majd megeresztek egy halvány mosolyt. Ártatlannak és barátságosnak szántam, de úgy tűnik, nem úgy sikerült, mert Harry felpattan, és mászkálni kezd a szobámban. Úgy döntök nem zavarom, majd visszaül, ha kielégítette a kilométerhiányát, viszont, mikor már tizenhatodjára somfordál el előttem, betelik az a bizonyos pohár.

- Elszédültem, leülnél? Kösz – hadarom el, mire halkan felnevet, és megáll előttem. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon nem fog most nekem leülni, így egy hosszadalmas sóhaj után felállok inkább én, csak mert idegesítő, ahogy felettem áll.

- Jas, ezt nem szabadott volna, ugye tudod? – böki ki halkan.

- Beszólnom, vagy felállni? – döntöm oldalra a fejem, holott nagyon is tisztában vagyok vele, mire célzott. Ez pedig csupán időhúzás.

Egy lemondó fejrázással reagálja le az előbbi megnyilvánulásom, a savanyú arca láttán pedig kezd felmenni a pumpa az agyamban.

- Mégis miért kell mindent ennyire túlbonyolítanod, Harry? – csattanok fel, a hangom még számomra is meglepő magasságot üt meg, minek hatására a szemöldöke kábé a homloka közepéig szalad.

- Túl sokat gondolkodsz – ezúttal rajtam a sor a fejrázást illetően, és érzem, hogy az a bizonyos kis ránc a két szemöldököm közt egyre erősebben kezd kirajzolódni.

- Túl sokat gondolkozom? Tényleg, Jasmine? Sajnálom, nem fogok csupán sodródni az árral. Sajnálom, hogy nem vagyok meggondolatlan. Hogy túl alapos vagyok. Bocsánatot kérek azért, mert többet jelentesz nekem annál, mint, hogy magam mellett tartsalak. Sajnálom, hogy… Azt, hogy… - nem folytatja, elkapja tekintetét az enyémtől, a hangja elfúl, majd jobb tenyerével megdörzsöli az arcát.

Nem értem, mit akart mondani. Nem értem, mert csupa ellentmondás. Nem vagyok képes felfogni a majdnem kimondott szavait, hogy majdnem bevallott valamit, majd – mint ahogy mindig teszi – nemes egyszerűséggel visszatáncolt.

- Mit, Harry? Mégis mit sajnálsz? – lépek közelebb, ám mintha egy burok venné körül, hátrálni kezd. Előlem?

- Mindegy, hagyjuk, jó? Csak… Legyél inkább Kyle-al! Ő talán kevésbé gondolkodja túl a dolgokat. Ő talán jó hozzád – hangjából szinte csöpög a gúny és a szarkazmus, az arcom elfordítom, mintha csak megpofozott volna. Hisz meg is tette. Szavainak jelentésével legalábbis biztosan.

- Nem értelek, Harry – teszek egy nyilvánvaló kinyilatkoztatást, de megrémít a remegő hangom, így nyelek egyet, majd megkeményítve a vonásaim magabiztosan a szemei közé nézek.

- Nem értelek, egyik tetteddel ütöd a másikat, az egyik pillanatban kedves vagy, és gyengéd, a másikban ellöksz. Nem értem a logikád, már, ha egyáltalán rendelkezel olyasmivel – nézek rá szúrósan, most ő az, aki nem képes állni a tekintetem. Semleges arckifejezéssel átnéz a vállam felett. – Nem értem a dalt, gőzöm sincs, hogy egyáltalán miért írtad, miért nekem énekelted, miért úgy, és miért most? Miért löktél el a szobádban? Miért hagytál elmenni? És, ha már eltaszítasz, miért jössz át rá húsz percre? Miért állsz az erkélyemen, mikor kijövök a tusolóból? Miért nem szóltál hozzám? Aztán – ha már itt tartunk -, miért csókolsz meg, mikor elméletben haragszol rám? És nem, inkább már meg sem kérdezem, min sértődtél meg, mert a te agyműködésedet figyelembe véve úgyis képtelen lennék megérteni.

Megcsókolsz, majd a következő másodpercben nemes egyszerűséggel visszatáncolsz a sziklaperemről, és közlöd, hogy bocs, ezt nem kellett volna. Nem tudom, lehet, hogy nálad nyerő ez a játék, Harry, de nálam igazán, baromira nem. És ezt te is nagyon jól tudod. Sőt, talán te tudod a legjobban, nem igaz? – gunyoros hangnememre felkapja a fejét, és ajkába harap. – Fogalmad sincs. Harry, halványlila fogalmad sincs arról, mennyire összezavarsz, mennyire meg tudsz kavarni, elképzelésed sincs, mennyire bonyolult vagy, és, hogy mennyire kell vigyáznom minden egyes mondattal, amit kiejtek a számon, hisz egyetlen szó, vagy mozdulat is képes romba dönteni a nyugodtságod. És el sem tudod képzelni, mégis mennyire… Mennyire nagyon – képtelen vagyok a folytatásra. Nem, nem mondhatom ezt, nem tehetem ezt. Nem mondhatom ki, hisz azt mondta menjek Kyle-hoz. Hisz csak játszik velem.

- Jas – nyúl a kezem után, de elhúzom azt, és hátrálni kezdek az ajtó felé, majd mikor nekiütközök, remegő kezemmel tapogatózni kezdek a kilincs után, de Harry pár pillanat alatt szeli át hosszú lábaival a köztünk lévő távolságot, kezével megtámaszkodik a fejem felett, így nem tudom kinyitni az ajtót.

Nem vagyok képes a szemébe nézni, túlságosan is tartok attól, amit látnék, így inkább a szemközti falat tüntetem ki a figyelmemmel, egyenesem átnézve a felém magasodó fiú válla felett.

Forró lehelete szinte égeti a bőröm, belülről harapdálom az ajkam, Harry egészen fél percig bírja a köztünk feszülő csendet, majd hüvelykujjával az állam alá nyúl, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. A még számomra is ismeretlen sötét csillogás megrémít, a pupillája sokkal nagyobb, mint általánosságban, ijesztő, és félek, hogy a feketeség hamarosan ellepi a gyönyörű smaragd szemeket.

- Na és, ha én bonyolult vagyok, te vajon mi vagy? – duruzsolja, miközben a nyakamhoz hajol. – Hadd meséljek egy kicsit neked – mély, a szokásosnál egy árnyalattal rekedtebb hangja hatására bizseregni kezd a hátamon a bőr, nagyot nyelek, és mozdulatlanul várom a folytatást.

- Mikor először láttalak téged, a kórházi ágyon ülve, a lábad lóbálva, teljesen biztos voltam benne, hogy egy eltévedt melegítőnadrágos tündérlány vagy, aki valamiért eltévesztette az utat, és véletlenül landolt csak az emberek között. Rám néztél, azokkal a hatalmas őzike szemeiddel, és azóta úgy érzem, elvesztettem az agyam. Mielőtt megszólalnál, nem, előtte sem volt túl sok, akkor viszont talán még az a maradék is elpárolgott – megmosolyogtat a kuncogása, bár nem értem, miért mondja most el ezt, feszülten várom a folytatást. Elsöpri a hajam a vállamról, és a nyakamhoz hajol, orra a bőröm súrolja. – Meg akartalak ismerni, meg akartalak menteni, hisz olyan kis törékeny voltál. Mikor a vállamon sírtál talán több óráig, szerintem már akkor elhatároztam, hogy én igenis megmentelek téged. Hogy – ha már pótolni nem is, viszont -, megpróbálom enyhíteni az űrt, amit ő hagyott maga után. Nem, ne félj, nem mondom ki a nevét – reagálja le, mikor összerándulok a mondandója hallatán. – Már akkor tudtam, hogy különleges vagy, és talán közhelyesen hangzik, de már akkor tudtam, hogy kellesz nekem.

Aztán elmentünk bulizni, és te megismerkedtél vele. Nem tudom, hogy csak a sok pia hatására, vagy a düh miatt, mert mással látlak, de ott helyben képes lettem volna letépni a srác fejét, és, hidd el, még most is szívesen megtenném.

Emlékszel még arra az estére, ugye? – kérdezi, mire bólintok. Képtelen vagyok szólásra bírni magam. – Én… Megcsókoltalak, és betegesen akartam, hogy élvezd, de talán nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, hisz másnap közölted, felejtsük el. Szarul esett, bevallom, de tiszteletben tartottam a kérésed – Ó, Harry, ha tudnád, mennyire imádtam azt a csókot.

- Hiába a csók, maradtunk barátok, sőt, még egy bizonyos Kyle nevű gyökér is befurakodott az amúgy is túlzsúfolt történetünkbe.

Nos, inkább nem is osztanám most meg veled, miket gondolok a srácról, szerintem mindketten jobban járunk, ha ezeket az infókat megtartom magamnak – kihallom, hogy önelégülten vigyorog, mire megforgatom a szemeim, bár ő ezt nem láthatja – Legyen elég annyi, hogy nem egyszer basztam volna szét a fejét, de a kedvedért sosem csináltam ilyesmit. Még csak bunkó sem voltam. Asszem’.

Teljesen boldogan néztem végig, hogy smároltok, és minden nap eltűnsz, én pedig alig látlak. Most meg közlöd, hogy majdnem a nője vagy. Szerinted mégis mit tegyek? Mi a faszomat csináljak, mikor azt hittem, van még időm? Mikor már igazán nyeregben éreztem magam? Annyira nem értem, hogy mit nem értesz ezen, Jasmine!

Aztán, az erkély? Azzal a csepp agyammal – ami mellesleg ugye, a te hibád miatt ment el – húsz percembe telt felfogni, hogy mit is mondtál. Aztán átjöttem, te pedig olyan ártatlan voltál, én meg összezavarodtam, nem volt időm és lehetőségem végiggondolni ezt az egészet, ezért fogtam magam, és megcsókoltalak. Nem mellesleg, én élveztem, hát te? – kérdez, de meg sem várja a válaszom – Aztán viszont rájöttem, hogy baromira önző vagyok, és nem volt jó ötlet megcsókolni téged, ezért kicsúszott a számon, hogy talán neked ez így nem is jó… Ó, de a pokolba is, baromira vágyom a csókodra Jasmine! És igen, lehet, sőt teljesen biztos, hogy undorítóan önző vagyok, de már nem érdekel. Most már csak ez érdekel – néz a szemembe, miközben arca egyre inkább közeledik az enyémhez a félhomályban.