27. Kiismerhetetlen

 Sziasztok Drágák!

Nem lett a legjobb ez a rész, sőt. Nekem kifejezetten nem tetszik, de nem baj, most ez van.

Kicsikét szét vagyok esve mostanában, és úgy érzem, ez a részeken is látszik, baromi rövid lett, és kis csumpi. Mindegy, hagyjuk. :D

Más. Először is, ki látta Midnight Memories klipjét? Mi a véleményetek róla? 

Nekem nagyon tetszik, bár elég másra számítottam, azért ütős lett. A dal viszont asdfghjkl. És ezzel most mindent elmondtam.

Másodszorra pedig - mert természetesen nem felejtettem el - nagyon, nagyon Boldog Születésnapot kívánok Harry-nek, ha te nem vagy, drága, ez a blog sem lenne. Ha te nem vagy, az életem is üresebb lenne. Ha te nem vagy, talán a mosolyom sem ilyen lenne. :')

Oké, nem érzelgősködöm tovább, Harry-nek csak annyit kívánnék, hogy igya le magát a sárga földig, hisz egyszer húszéves az ember. <3

Have a nice day,

J. xx

 Kezdeti nyugodt hangulatom alig pár másodperc leforgása alatt vesz száznyolcvan fokos fordulatot egyetlen halk mondat miatt.

Felkelek Jas mellől, és az ágy vége felé gördülök, ma már másodszorra ülök ebben a „tenyérbetemetett arc, görbe hát, reménytelen tekintet” pózban, és már megint miatta. Nem értem, miért néz olyan meglepetten, hisz, ha van barátja, nem kéne velem így feküdnie, nem kellett volna, úgy nézzen rám, nem kellene itt lennie.

Nem kellett volna hallania a dalt.

Pár másodperc, vagy talán perc – az időérzékem lemaradt a kanyarban – múlva motyog valamit, majd kimegy a szobámból, egy kis ideig maradok ugyanabban a testhelyzetben, majd felállok, a falhoz sétálok, és leemelek egy képet a szögről.

Egy képet, A képet. Már mindegy…

Miközben mereven bámulom a kezemben tartott tárgyat, az agyam újra lepörgeti az imént történt beszélgetést, s csak most fogom fel, mit is motyogott Jasmine, mielőtt kiment.

- De én nemet mondtam.

A kép kicsúszik a kezeim közül, csörömpölve esik a padlóra, a keretként szolgáló üveglap pedig százezer darabban hullik a földre. Üvegszilánkok szóródnak szerteszét, a fotó gyűrötten esik a szőnyegre. Nem tud érdekelni, hogy a szobám parkettája csupa üvegdarab, lábujjhegyen kerülgetve a szilánkokat, kimanőverezek a folyosóra, majd át a szomszéd szobába.

Bekopok, majd benyitok és körbenézek a helységben, viszont sehol senki. A Jasmine szobájához tartozó fürdőből azonban vízcsobogás hallatszik ki, ami arra enged következtetni, hogy épp zuhanyzik.

A képzeletemben mocskos dolgok jelennek meg Jas-ről, a zuhanykabinról, meg a forró vízről, de gyorsan elhessegetem őket, úgy döntök, hogy inkább az erkélyen várom meg őt. Ott legalább hűvös van, és át tudom gondolni, mégis mit szeretnék mondani neki.

Túl kevés ideig fürdik, úgy tűnik, csak pár percig állok a kellemesen langyos nyáresti időben, mikor nyílik az erkélyajtó, és én képtelen vagyok elszakadni a csillagok bámulásától. Képtelen vagyok ránézni.

- Mit keresel itt? – töri meg pár pillanat múlva a beállt csendet, a tekintetem pedig szinte automatikusan ugrik rá. Egy fekete combközépig érő pólót visel, pamut sorttal, és rózsaszín zoknival. Elidőzök formás, egyenletesen barna lábain, majd az arcára nézek. Haja egy kócos kontyban ül a feje tetején, a mélybarna szempár pedig bőszen csillog a holdfényben.

- Én csak… - kezdek bele, de magam sem tudom, mit szeretnék igazán közölni vele.

Teljes testemmel felé fordulok, majd egy – a kontyából kiszökött – rakoncátlan tincset a füle mögé igazítok.

- Harry – néz fel rám, és az egyetlen dolog, amire képes vagyok gondolni, hogy milyen gyönyörű a csillagok fényével körberagyogva. – Nemet mondtam – nem folytatja a mondatot, viszont a szemeiből kiolvasom mondanivalója másik részét. Miattad.

- Jas, nem kell… Neked nem kell azért elutasítani őt, mert… - folytatnám még, de a hangom hirtelen elfúl, ahogy ránézek. A csillogó őzikeszemek elkábítanak, képtelen vagyok bárminemű értelmes gondolatot kihámozni az agyamból, így inkább úgy döntök, csendben maradok.

Tekintetem lecsúszik a rózsaszín ajkaira, olyan formásak, és hívogatóak. Az eszem már valahol messze jár, mikor közelebb hajolok, majd újra a szemébe nézek, mintegy megerősítésre várva.

Engedelmesen emeli feljebb a fejét, jobb tenyerem az arcára vezetem, míg balom a derekát öleli. Lejjebb hajolok, de nem csókolom meg, gyengéden ölelem, csak, hogy tudja, bármikor ellökhet, ha nem akarja.

Ha azt mondaná nekem, hagyjam itt, hagyjam abba, megtenném.

Ha azt kérné, elmennék. Lehet, hogy a szívem szakadna belé, de megtenném, ha neki úgy jobb lenne.

Ajkammal súrolom az övét, élvezem, hogy libabőrös lesz az érintésemtől. Tetszik, hogy én váltom ki ezt belőle.

- Szabad? – motyogom, beszéd közben a szám többször az övéhez ütközik. Türelmetlenül motyog valamit, ahogy ismerem, biztosan káromkodik, bár nem hallom tisztán. Hirtelen hajolok lejjebb, eddig tartott a kontrolom a tetteim felett, ajkam lágyan az övéhez ér. Pár másodpercig egy helyben maradunk, egyikünk sem mozdul, aztán viszont oldalra döntöm a fejem, és megcsókolom úgy, hogy beleszédüljön.

Talán meg akarom mutatni neki, milyen lenne, ha velem lenne. Talán bizonyítani szeretnék. Talán önző vagyok, de ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekel más ezen a gyönyörű lányon kívül. Rajta kívül, valamint a tényen, miszerint úgy csókol, minta az élete múlna rajta.

Szinte fizikai fájdalmat érzek, mikor elhúzódik, de nem eresztem el könnyen, homlokom még mindig az övének döntve tartom, és nyomok egy utolsó nedves puszit ajkaira.

Érzem, ahogy hosszú szempillája megrebben, vele egy időben nyitom ki a szemeim, és lágyan rámosolygok. Kábán néz fel rám, a térde megremeg, és érzem, hogy, ha nem tartanám ilyen erősen, talán összeesne.

Tenyeremmel végigsimítok a karján, majd kezem a derekára teszem, kiscicásan húzódik közelebb hozzám.

Vékony karjait a nyakam köré fonja, arcom a nyakába fúrom.

Tudom, hogy amit az előbb tettem, helytelen volt, tudom, hogy Jas-nek nem lenne jó velem. Tudom, hogy jól érzi magát Kyle-al, hisz nem egyszer mondta már.

Tudom, mégsem vagyok képes elszakadni tőle.

Az ölelésem szorosabb lesz egy pillanatra, megpróbálom kiélvezni még ezt a pár másodpercet, amit vele tölthetek.

- Jas, én nem akartam… Mármint, de, akartam, de nem lett volna szabad – kezdek el magyarázkodni néhány perc múlva, mire elhúzódik, és a szemembe néz.

- Jaj, fogd már be! – vigyorodik el, és egy pimasz puszit nyom az arcomra, nem hagyom figyelmen kívül, hogy, ajka túl közel van az enyémhez.

- Nem értelek – mondom, miközben a mosolyom egyre szélesebb lesz.

- Tudod mit, már én sem értem saját magam – közli majd kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségem, kiszakad a karjaimból, és nevetve besiet a szobájába.

Nem tudom megszokni őt, mindig meglep a kiszámíthatatlan tetteivel. 

Meglepetést okoz a nyíltan ki nem mondott szavaival, és csak még jobban csábító a ténytől, miszerint mennyire kiismerhetetlen.