26. Hiányzik

Feldúltan szaladok át a kerten, majd berontok a bejárati ajtón, erőteljes mozdulatokkal kapom le magamról
a vékony dzsekim, és kibújok a bakancsomból is.

Nagy levegőt veszek, majd kifújom azt, és csak ekkor veszem észre a halk gitárhangot, ami az emeletről jön. Felcsillan a szemem, a kíváncsiságom pillanatokon belül felülkerekedik az idegességen, érdekel, hogy vajon melyik srác játszik most, hisz élőben még alig hallottam őket énekelni.

Felfelé haladva folyamatosan növekszik a hangerő, ledöbbenve cövekelek le a résnyire nyitott ajtó előtt, nyelek egyet, majd óvatosan belököm azt.

Megilletődötten pislogok a hangszerébe merült, göndör hajú fiúra, és az elém táruló kép hatására csak még jobban erősödik bennem a gyanú, miszerint ő egy angyal. Egy angyal, hisz más magyarázat nem létezhet erre a gyönyörű látványra.

Azt hittem, nem vett észre, de úgy tűnik, tévedtem, mert épp mikor fordultam volna vissza, hogy halkan átvonuljak a saját szobámba, Harry felnéz, és énekelni kezd.
Hihetetlen, és talán őrültség, de erősen úgy érzem, nekem szól a dal, nem vagyok képes elszakadni a szokatlanul sötét szempártól, és, hogy őszinte legyek, már nem is igazán akarok. Magával ragad az a rekedt hang, amely teljesen ellentmond ennek a mesébe illő kinézetnek.

Azt kérdezi, sírnék-e? Sírnék-e, ha látnám őt sírva?

Zokognék, Harry, és mindent megtennék, csak hogy újra mosolyogj.

Azt kérdezi, megmenteném-e a lelkét?

Ha az életemen múlna, is megtenném.

Megkérdezi, remegnék-e, ha ajka az ajkamhoz érne?

Hogy remegnék-e? Szerintem leginkább ott helyben esnék össze.

Hogy képes lennék-e meghalni, azért, akit szerek?

Boldogan meghalnék érted, Harry.

Azt mondja, lehetne a hősöm. Az mondja, elcsókolná a fájdalmam. Hogy itt lesz velem, örökké.

Bár igazad lenne, Haz!

Megkérdezi, megesküdnék- e, hogy mindig az övé leszek?

Esküszöm, esküszöm, esküszöm…

Azt mondja, el tudom venni a lélegzetét. Hogy csak tartani akar és, hogy velem marad.

- Lehetnék a hősöd… - a dalnak vége, lefogja a húrokat, majd feláll, a gitárral a kezében a szoba túlsó felébe megy, és az állványra helyezi a mahagóni színű hangszert.

Megfordul, majd megáll tőlem pár métere, félve térképezi fel az arcom, mintha tartania kéne attól, hogy elfutok. Annyira belemerülök a rég látott látványába, hogy csak akkor veszem észre a szemem sarkában gyülekező könnyeket, mikor egy csepp már végiggördült az arcomon.

Harrynek is feltűnik, egyszerre indulunk meg egymás felé, hosszú lábaival hamar átszeli a kettőnk közti távolságot, és karjaival szorosan ölel körbe, míg arcom a mellkasába fúrom.

Nem tudom, mikor lettem ilyen érzelgős, és miért váltja ki belőlem pont Haz ezt a hatást, sosem voltam ilyen, kezdek totálisan kifordulni magamból.

Mondani akarok valamit, de nem vagyok rá képes. El akarom neki mondai a gondolatokat, amiket a dala váltott ki belőlem, de nem megy. Félek, hogy nem is nekem szóltak azok a sorok, és totális idiótát csinálnék magamból, ha kiderülne.

- Te írtad? – kérdezem inkább, majd felpislogok az arcába. Halkan bólint egyet, csillogó tekintettel lesi a reakcióm, majd közelebb húz, mikor halványan elmosolyodom.

- Tetszett? – motyogja, most rajtam a sor, hogy bólintsak, hang nem jön ki a torkomon, pedig igazán szeretném elmondani neki, mégis mennyire tetszett.

Ijedten veszem tudomásul, hogy konkrétan leplezetlenül bámulom rózsaszín ajkait, zavartan nézek fel szórakozott tekintetébe. Hátrálni kezd, majd velem a karjaiban huppan le az ágyra, és az ölébe húzva dől háta.

Pár másodperc helyezkedés után mindketten az oldalunkon fekszünk, egymással szemben, a tekintetünk egy vonalban van, a lába az enyémek között kap helyet, míg zöld szemeivel az arcom figyeli.

- Hiányzik ez – szólal meg halkan pár perc megnyugtató csend után, mire kíváncsian nyitom ki eddig lehunyt szemeim.

Mosolyogva húzódom közelebb, ezzel kimutatva, nekem is iszonyatosan hiányzik.

Hiányzik, hogy ragaszkodóan öleljen át. Hogy a karjai közt feküdve hallgassam nyugodt szívdobogását. Hogy egyenletes lélegzetvételének ritmusára merüljek álomba, majd a zöld szemek bámulására ébredjek.

Hiányzik, hogy a fejemre húzzam a takarót, mikor besüt a nap az ablakon, és hiányzik a kuncogása, mikor halkan szitkozódom emiatt.

Hiányzik a kócos göndör haja, a reggeli gödröcskés mosolya, és az a fáradt, ámde nem kevéssé gyönyörű zöld szempár.

Hiányzik az illata, a parfümje jellegzetes aromája, ami számomra már csak „Harry illat” néven ismert.

Hiányzik, hogy jóéjt kívánjon nekem, majd másnap morcos, és gyűrött fejjel annyit motyogjon, „’Reggelt, Jas!”.

Hiányzik minden apró dolog, ami hozzá köthető, nem alszom nyugodtan éjszakánként, és már napközben sem vagyok olyan kiegyensúlyozott nélküle.

- Harry? – motyogom halkan. Csak el akarom mondani neki, mennyire hiányzik és mennyire sokat jelent nekem, de az utolsó pillanatban visszariadok, nem mondom ki azt, amit gondolok, csupán egy dolog csúszik ki meggondolatlanul a számon.

- Kyle megkért, hogy legyek a barátnője.

Nem értem magam, nem tudom miért ezt nyögtem ki, talán, mert ez volt a kezdeti idegességem oka is, és bár nemet mondtam, még mindig ég bennem az akaratos ölelése, és a parancsoló hangnem, amivel szinte közölte, hogy márpedig de.

Haz teste megfeszül alattam, az ölelése gyengül, mígnem karjai lehullanak a derekam körül. Kétségbeesetten nézem, ahogy görcsösen nyel egyet, majd az állkapcsa megfeszül, és kigördül mellőlem, leül az ágy szélére, és meredten bámul maga elé.

Nem tudok mit csinálni, úgy érzem, a hangszálaim berozsdásodtak, nem vagyok képes megszólalni, a fájdalom, amit a mosolytalan Harry látványa váltott ki belőlem, ellepi a gondolataim.

- De én nemet mondtam… - suttogom, nem vagyok biztos benne, hogy meghallotta, nem mozdul, én pedig képtelen vagyok tovább nézni, felpattanok, és a szédülő érzést figyelmen kívül hagyva, robotszerű mozdulatokkal átmegyek a saját szobámba.