25. Lehetnék a hősöd

Sóhajtva dőlök hanyatt az ágyamon, nem tudok mit kezdeni magammal, Jasmine újra elment, a szabadidejét feltehetőleg megint Kyle-al tölti.

Talán egy hét is eltelt már azóta, hogy rajtakaptam őket szenvedélyesen csókolózva az ajtóban, azóta Jas nem beszél velem annyit, már nem alszik az ágyamban, és én sem az övében, hisz úgy gondolom, ha akar valamit, majd átjön ő. Én már eleget tepertem utána, és úgy érzem, ez az egész valami köztünk erősen egyoldalú.

Sóhajtok még egyet, majd felhagyok a plafon bámulásával, és elhatározom, hogy megpróbálom valami hasznos tevékenységgel elütni az időm.

Felülök, és kicsúszom az ágy szélére, mezítlábas talpaim a kellemesen hűvös parkettára teszem. Könyökeim a térdemre helyezem, arcom pedig a tenyerembe ejtem.

Sosem agyaltam még ennyit egy lány miatt, sosem voltak még ennyire tisztázatlanok az érzéseim senkivel szemben. Mindig is egyenes embernek tartottam magam, mindig tudtam, mit akarok, most viszont már semmiben sem vagyok biztos.

Jas teljesen összezavar, az egyik éjjel még az én nevem motyogja álmában, a következő nap viszont már mással smárol az éjszaka közepén.

Nem tudom megfejteni őt, nem tudom, mit szeretne, hisz néha olyan gyengének és törékenynek látszik, most viszont teljesen elutasító, és magabiztos.

Már nem beszélgetünk annyit, bár ebben én is közrejátszom, hisz mostanság, ha nem muszáj, ki sem mozdulok a szobámból. Elkeseredetten ismerem be, hogy várom őt, viszont Jas ezt nem veszi észre – vagy csak épp nem akarja – hisz nem is közeledik.

Olyan, mintha ez a bő két hónap, és az ez idő alatt kialakult, mondhatni, már-már bizalmas kapcsolatunk semmivé foszlott volna. Két hónap eltűnni látszott csupán pár pillanat leforgása alatt.

Megrázom a hajam, majd a kezem segítségével oldalra igazítom, miközben élesen beszívom a levegőt.

Végig sem gondolva, mit is csinálok épp, felpattanok eddigi nyugodt helyzetemből, az íróasztalomhoz trappolok, majd türelmetlenül kihúzogatok minden egyes fiókot, végül az utolsóban megtalálom, amit kerestem.

Visszahuppanok az ágyra, amely halkan megnyikordul testsúlyom alatt, felmászom a végébe, és a falnak támasztom a hátam.

Csak ülök, és bámulom a papírt, a tollammal ügyetlen mintákat rajzolgatva a spirálfüzet szélére. Nem tudom, honnan is jött a hirtelen ötlet, valami bekattant az agyamban, és úgy éreztem, muszáj, most viszont lefagytam.

Jasmine arca újra felrémlett a szemem előtt, és az ihlet konkrétan gumikalapáccsal csapott fejbe. A tollam szélsebesen szántotta a papírt, annyira rányomtam, hogy néhol kiszakadt, de nem érdekelt, folytattam.

Néhány sort csúnyán összefirkáltam, egy pár szót viszont vastagon átírtam, kiemelve, hogy mi az igazán fontos.

Alsó ajkam rágva töprengtem a befejezésen, de újra megakadtam, egyszerűen nem jött több, tudom, hogy mit akarok, tudom, hogy hogyan akarom, de nem vagyok képes papírra vetni. Újra és újra firkantom le ugyanazt a sort, amit folyamatosan átsatírozok, rájövök, hogy nem jó, majd megint végiggondolom, és úgy gondolom, de, mégis.

Vagy hatszor megismétlem a folyamatot, végül egy teljesen más befejezést adok az egésznek, majd a nyelvemmel megnedvesítem a szám szélét, és még egyszer elolvasom a kusza betűkkel, gyorsan lefirkantott sorokat.

Nagy levegőt veszek, és ledobom az ágyamra a papírkupacot, majd a szobám sarkába sétálok az alig használt gitáromért. Tudok rajta játszani, attól eltekintve, hogy nem sűrűn teszem, hisz úgy gondolom, ez inkább Niall asztala.

Ujjaim végighúzom a húrokon, majd megpróbálok valami dallamosat kicsikarni belőle, ami – saját magam is meglepve – sikerül.

A fejemben összeáll az egész, tudom, mi miután következik, és attól eltekintve, hogy néha elbaszom, mert rossz akkordot fogok le, szinte problémamentesen eljátszom a dalt.

Többször eléneklem minden sorát, a fejem zúgása egy idő után megszűnik, átadom magam a zenének, és nem érdekel, hogy nem hangszigeteltek a falaim.

Hallom, ahogy a bejárati ajtó csapódik, majd valaki feltrappol az emeletre, de nem foglalkozva vele újrakezdem az egészet, a fejem lehajtom, hajam a homlokomba hullik, miközben többször megpengetem a gitárt, majd az ajtóra felpillantva, egy gyönyörű, megilletődött, mélybarna szempárba éneklem a sorokat.

Hős

Táncolnál, hogyha arra kérnélek, táncolj?

Elfutnál, és soha többé nem néznél vissza?

Sírnál, ha látnál engem sírni?

Megmentenéd a lelkem ma este?

Remegnél, ha megérinteném az ajkaid?

Nevetnél? Oh, kérlek, mondd el!

Képes lennél meghalni? Azért, akit szeretsz?

Tarts a karjaidban ma este!

A hősöd lehetek, kicsim.

El tudom csókolni a fájdalmad.

Melletted leszek örökké

El tudod venni a lélegzetem.

Megesküdnél? Hogy mindig az enyém leszel?

Vagy hazudnál? Elfutnál, és elrejtőznél?

Túl mélyre jutottam?

Elvesztettem az eszem?

Nem érdekel…

Hisz itt vagy ma este.

A hősöd lehetek, kicsim.

El tudom csókolni a fájdalmad.

Melletted leszek örökké

El tudod venni a lélegzetem.

Oh, én csak tartani akarlak,

Csak tartani akarlak.

Túl mélyre jutottam?

Elvesztettem az eszem?

Nos, már nem érdekel…

Hisz itt vagy ma este.

A hősöd lehetek, kicsim.

El tudom csókolni a fájdalmad.

Melletted leszek örökké

El tudod venni a lélegzetem.

Lehetnék a hősöd…