24. Nem lehet

Nem tudom, mi történt, hogy Kyle mi a francért csókolt meg az ajtóban állva, arról pedig végképp fogalmam sincs, Harry hogy került oda, és mit keresett pont akkor, pont ott.

Összezavarodtam, nem tudom, most akkor mi van, mert bár kétségtelenül jól éreztem magam Kyle-al, azért ennyire nem.

Már megint abba a hibába estem, mint pár hete a parkban, most is az összes pillanatot, és történést a Harry-vel töltött percekhez hasonlítgattam.
Mindent.

Hogy Kyle épp mit mondott, és azt Hazz hogy mondta volna másképp.

Hogy Kyle mit tesz, és vajon azt Harry hogyan csinálná.

Hogy a göndör angyal szeme mennyivel más, és az övé, mennyivel szebb Kyle-énál, valamint fölötlött az agyamban a gondolat, hogy, ha Harry-t egy angyalhoz hasonlítgatom, amaz pedig akkor talán maga az ördög.

Annyira más, hisz mindkettővel élvezem az együttlétet, és a maga módján mind a ketten iszonyat jó fejek, viszont… Istenem, fogalmam sincs.

Az egyik pillanatban még nevetve kísértem ki, emlékszem, hogy meg akartam ölelni őt, de karjai satuba fogták a derekam, nem engedtek elhajolni, halvány, barnás zöld tekintetét az enyémbe fúrta, komolyan nézett rám, majd egyre közelebb hajolt, míg ajka az enyémhez nem tapadt. Szándékosan nem a „simult” kifejezést használom, hisz szája leginkább egy pióca erejével tapadt az enyémre, bármifajta ellentmondásom semmibe véve.

Szemeim – kényszeredetten bár, de – becsuktam, szinte kétségbeesetten próbáltam élvezni azt a csókot, mert megijesztett, hogy egész nap csak Harry-n kattogott az agyam.

Hogy, bár nem volt velem, mégsem hagyott nyugodni, hogy Kyle minden apró mozdulatában őt kerestem, bár sosem találtam meg. Megijesztett ez az érzés, igazán rég volt már, hogy valaki hiánya ennyire kézzelfogható volt számomra, rég voltam ennyire nyugodt valaki közelében, fájdalmasan veszem tudomásul, hogy Andy-n kívül senkivel nem éreztem még ilyen szoros köteléket.

Már rég becsuktam az ajtót, Kyle már jó pár perce lelépett, de én még mindig itt állok, a falat támasztva, és azon agyalok, mégis mi a vihar történt az imént.

Megcsókolt. Úgy igazán, és én hagytam magam. Görcsösen akartam, hogy élvezzem, de őszintén? Nem volt jó. Nem, ez nem is a megfelelő meghatározás, inkább úgy fogalmaznék, hogy Harry-é jobb.

Kelletlenül, de kénytelen vagyok beismerni, hogy az ő csókja igenis kellemesebb volt, az övé teljesen más volt.

Sokkal gyengédebb, sokkal higgadtabb, egyszerűen csak sokkal kellemesebb. Mikor ő csókolt, tudtam, hogy, ha szeretnék, bármikor elhúzódhatok, hogy amikor csak azt mondom, nem jó, ő leáll, és nem erőlteti. Ezzel szemben, Kyle irányított, tüzesen, keményen, és ellentmondást nem tűrően csókolt. Vele érzek valamiféle veszélyt, az ő jelenlétében eltűnik az a felfoghatatlan biztonságérzet, ami akkor leng körbe, ha Harry-vel vagyok.

Hosszas győzködés után végre ráveszem magam, hogy felmenjek az emeletre, mielőtt viszont lépdelni kezdenék felfelé, visszanézek az ajtóra. Tudom, mit érezhetett Hazz, hogy milyen lehetett neki látni mindezt, tudom, mennyire nem kedveli Kyle-t, és csak remélni tudom, hogy nem vágtam el magam nála teljesen a ma estével. Erre a gondolatra pedig könnyek gyűlnek a szemembe, és bár erősen küzdök ellenük, egyetlen kövér csepp akkor is kicsúszik. Egy csepp, amely bizonyítja a Harry iránt táplált reménytelen, mélyen eltemetett érzéseim létezését. Az érzelmeket, melyeket még magamnak sem ismerek be, és melyek szépen lassan maguk alá temetnek majd. Ha így folytatom, legalábbis biztos lehetek benne.

Rácsapok a korlát mellett található villanykapcsolóra, a sötétben legördül még egy sós csepp, de mielőtt még lefolyhatna az arccsontom mentén, a kézfejemmel letörlöm, szipogok egyet, és elindulok fel a lépcsőn.

Végigbotladozom a folyosón, a Harry ajtaja alatti résen kiszűrődik némi fény, megállok egy pillanatra, megfordul a fejemben, hogy talán bemehetnék, de ahogy a hirtelen ötlet jött, olyan könnyen el is tűnik.

Kétlem, hogy most túlságosan kíváncsi lenne rám.

- Ah, bazd meg! – motyogom, majd élesen beszívom a levegőt, mikor a kislábujjam beverem a küszöb szélébe, és nekimegyek az ajtófélfának. Kínomban halkan elröhögöm magam, majd eltapogatózom az ágyamig, amíg meg nem találom a paplanon fetrengő távirányítót. Benyomom a tévét, csak minimális háttérzajnak megy, és egy kis fényt biztosít a hatalmas szobában.

Nem nézem, nem is igazán figyelek arra, mi megy, üveges tekintettel dobom le magam az ágyam szélére, majd eldőlök, mint egy teli krumplis zsák.

Mindenféle baromság végigfut az agyamon, a gondolatok olyan sebességgel röpködnek, hogy magam sem tudom követni őket, a fejem már tompán lüktet, de ezt figyelmen kívül hagyva próbálom újra megtalálni a fonal végét, de úgy érzem, tűt keresek a szénakazalban. Túlságosan sok már az összegabalyodott szál, egy bazinagy csomó éktelenkedik a valamikori rendezett, nyugodt gondolataim helyén, kétségbeesetten keresem a válaszokat, de nem tudom, hogy is találhatnék rájuk, mikor a kérdésekkel sem vagyok igazán tisztában?

Nem tudom, hogy jutottam el idáig, mégis mikor kezdődött el ez a láncreakció, aztán viszont kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy egész életemben ilyen volt minden.

Az egész kártyaváram végig bizonytalan lábakon állt, az egész alapja Andy volt. Ő elment, a vár összedőlt, engem pedig betemettek a papírlapok, amik alatt alig jutottam levegőhöz.

Aztán jött Harry, leereszkedett az égből, a szeme mindig más fényben csillogott, tekintetéből sütött a megértés, elmondtam neki mindent, megbíztam benne, és szépen lassan bele… NEM!

Nem tehetem ezt, nem mondhatom ezt, nem gondolhatom, hisz tudom, az érzéseim nem kölcsönösek. Szomorúsággal tölt el, de ez egy teljesen alapvető tény.

Tudom, hogy Hazz nem érzi ezt a minimális vibrálást, én sem vagyok biztos benne, hogy ez az, de tisztában vagyok vele, hogyha az is, csírájában kell elfojtanom magamban.

Majd rábaszok arra az apró parázsra egy kártyalapot a már úgyis összeomlott váram falai közül.

Majd túlvészelem valahogy.

Majd szépen lassan kihal bennem ez az érzés. Sőt, talán minden érzés.