23. Gyökér

Na, sziasztok!

Először is - mivel, ha jól emlékszem, még nem mondtam - Boldog Új Évet mindenkinek!

Hú, most iszonyat kíváncsi vagyok a véleményekre, úgyhogy - tökmindegy milyen formában, de - örülnék, ha hagynátok valami nyomot magatok után.

Ja, és rossz hír, hogy már csak kemény két nap maradt a szünetből, előre is kitartást mindenkinek a jövő hét miatt! Fú, én már előre parázok. :D

Na jó, nem húzom tovább a szót, jó olvasást, és ölelek mindenkit,

J. xx

Felemelem lusta seggem a kanapéról, mikor már harmadszorra szólal meg a csengő kifejezetten idegesítő dallama, senki nem megy ajtót nyitni, úgyhogy kénytelen vagyok feltápászkodni.

- Igen? – szólalok meg, szavaim a kaputelefon hangszórójának címezve.

- Helló, Jasmine otthon van? – mondja egy pasi hangja, mire gyanakvóan ráncolom a szemöldököm.

- Attól függ, kinek – válaszolom végül.

- Kyle. Kyle Morgan.

- Akkor nincs – vágom rá kapásból, jól esik bunkónak lennem vele, attól eltekintve, hogy nem biztos, hogy teljesen megérdemli. Már hogyne érdemelné! – tiltakozik az agyam hülyébb fele, de leintem.

- Megkérdezem, akar-e látni bárkit is – bárki, vagyis inkább senki. Hisz ezt a Kyle gyereket nem tartom többnek egy apró senkinél.

- Kösz – hangja feszült, sőt talán egy csipet ellenségességet is kihallok belőle. Bár lehet, hogy csak a fülem cseng.

- Jas! – zörgetek be a karamellszínű ajtón, de semmi válasz, hangokat sem hallok, így lenyomom a kilincset. Az ajtó viszont zárva.

- Jas, nyisd már ki ezt a szart! – dörömbölök hangosan, a hangom ereje pedig egyenes arányosságban áll a folyamatosan emelkedő idegességem szintjével.

- Jasmine! – kiáltom, mire halk motyogás hallatszik az ajtó túloldaláról, majd fordul a zár, és egy piros szemű, kócos lányt pillantok meg.

Nálam jobban talán senki nem tudja, milyen is Jas egy alapos bőgés után, és most sóhajtva állapítom meg, hogy egy jó kis síráson van túl.

- Mi a baj? – kérdezném, de nem hagy rá időt, szipogva bújik mellkasomhoz, karjaimmal automatikusan ölelem át, és kezdem el körkörösen simogatni a hátát.

Nem tudom, miért szomorú, olyan érzékeny, és szeretném megvédeni mindentől, amitől csak lehetséges.

Hátrálok, egészen az ágyáig, majd leülök arra, az ölembe húzva őt, egy pillanatra sem eresztve az ölelésemből.

- Elmeséled? – kérdezem halkan, érzem, ahogy bólogat, így engedek a szorításon csak annyira, hogy rám tudjon nézni. Megtörli a szemét, majd belekezd.

Mikor a kis története végére ér, nem tudok mit mondani - hisz erre nem is igazán lehet -, így csupán szavak nélkül újra magamhoz ölelem őt.

Mondhatnám, hogy sajnálom, de nem teszem, hisz nem az én hibám.

Mondhatnám, hogy minden rendbe jön, de nem mondom, hisz én magam sem tudom előre.

Mondhatnám, hogy itt leszek vele, de nem teszem, hisz Andy is ezt mondta neki. Nem tudom, egy ilyen mondattal milyen régi, elfeledett sebeket szakítanék fel újra, így inkább kussban maradok.

Egy idő után viszont eszembe jut, mégis miért jöttem fel hozzá. Hoppá!

- Jas, izé… - állok neki beszélni, nem is tudom, hogyan kezdhetnék neki, minél inkább szeretném húzni az időt, nem akarom, hogy Kyle-al legyen, és csak reménykedni tudok abban, hogy ennyi idő után már elhúzta a csíkot.

- Szóval, amúgy azért jöttem, mert jött hozzád valaki.

- Nincs kedvem senkihez – közli, és újra a nyakamhoz bújik. Isteni érzés, hogy inkább engem választana bárki más helyett, a lelkiismeretem viszont azt diktálja, ne hagyjam ennyiben.

- Kyle az – mondom összeszorított állkapoccsal, nem esik jól kimondani a nevét.

- Ó – hangja halk, és mintha kicsit csalódott is lenne – Jó, hát akkor… - motyogja, miközben feltápászkodik az ölemből. Feltűnik, hogy nem néz rám, tekintetével a parkettát tünteti ki.

- Hé! – nyúlok az álla alá, így kényszerítve, hogy a szemembe nézzen – semmi gáz. Érezd jól magad – a szavaimmal ezt mondom, az agyam viszont azt kiáltja, öleljem át, és ne hagyjam elmenni.

Jas lábujjhegyre áll, és egy halvány puszit nyom az arcomra, nem hagyom figyelmen kívül, hogy ajka túlságosan közel volt a számhoz, de nem szólok semmit, csak mosolyogva kisétálok a szobából, nyomomban a lánnyal.

Az utolsó reménysugár is megszűnik létezni, mikor Jasmine kinyitja a bejárati ajtót, ahol a gyökér elégedett mosollyal áll, kezében egy doboz Oreo kekszet szorongatva. Nagyot sóhajtok, mikor Jas megöleli őt, ez a Kyle gyerek pedig a válla fölött rám kacsint. Kérdőn felhúzom a szemöldököm, mire arcán gúnyos vigyor terül szét.

- Kyle Morgan – áll meg előttem, belecsapok felém nyújtott kezébe, bár egyáltalán nincs ínyemre.

- Harry Styles – nézek a szeme közé. Ha eddig azt hitte, haverok leszünk, ebben a pillanatban szerintem minden kétséget szétoszlatva adtam tudtára, hogy nem. Nagyon nem leszünk azok.

- Oké srácok, látom, megértitek egymást – szakítja félbe Jas egymás ellenséges méregetését, majd kínosan felnevet, és én is elvigyorodom.

- Hogyne – mondom, de hangom csöpög az iróniától.

***

Jas, az Oreo, és gyökér negyed órája mentek fel Jas szobájába, engem meg megőrjít a tudat, hogy gőzöm sincs, mit csinálnak odafent édes kettesben.

Idegesen nyomkodom a távirányítót, merülőben van az elem, de nincs energiám kicserélni, inkább nyomom erősebben. Nem is nézem a tévét, üresen bámulok ki a fejemből, mikor úgy döntök, inkább hagyom ezt a szart, és felcaplatok a lépcsőn.

Majd, miután belépek a szobámba, rájövök, hogy Jas mellett lakom, ez a tény pedig pont kapóra jön.

Hogy vajon miért vagyok ennyire ellenére annak, hogy Kyle-al töltse az idejét?

Halványlila gőzöm nincs, egyszerűen csak nem szeretném, és kész.

Mert azt akarom, hogy Jas velem legyen, hogy velem ossza meg a gondolatait, hogy engem öleljen át, és majd én kacsintgassak a válla felett az irigykedő pasikra.

Én akarom fogni a kezét, én akarok kekszet enni vele, és mindent akarok, amit most épp ők csinálnak.

Nevetni szeretnék vele, meg akarom nevettetni őt, csak hallani azt az angyali hangot.

Azt szeretném, hogy nekem sírja el a bánatát, hogy én vigasztalhassam meg őt.

Bedőlök az ágyamba, arcom a párnába temetem, túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy ilyeneken agyaljak. Olyan dolgokon, amik úgysem fognak bekövetkezni.

Pár perc, és néhány félóra, és én még mindig nem alszom. Csak bámulom a falat, és eszembe jut az éjjel, mikor Jas még nem ért haza, és egyedül voltam. Ugyanígy bámultam a falat, ugyanígy forgolódtam az ágyamban, ugyanígy nem találtam a helyem nélküle.

Elgondolkozom azon, hogy talán csak azért nem tudok aludni, mert szomjas vagyok, így fogom magam, és leslattyogok a lépcsőn, azzal a céllal, hogy csinálok magamnak egy jó kis kakaót.

Oké. Mindig is híres voltam arról, hogy szar az időérzékem, na de, hogy ennyire!?

A lépcső közepénél járok, mikor hallom, hogy valami nagyon nincs rendben. Jó, tudom, ez hülyén hangzik, de olyan hangokra leszek figyelmes, mint mikor valaki csókokat helyez a másik ajkára.

Hisz igen, annak is van egy jellegzetes hangja, tudod, az a cuppogás féle izé.

Megfordul a fejemben, hogy talán valami olyan történik odalent, amit én nem akarok látni, és jó lenne inkább visszafordulni, de kíváncsi vagyok, melyik srác hozta haza a nőjét, múltkor is így kaptam rajta Liam-et Dani-vel. Cikis kis helyzet volt, az egyszer biztos.

Kíváncsiságtól hajtva csattogok le a lépcső megmaradt fokain, szándékosan zajt csapva, hogy észrevegyenek, és nehogy olyannak legyek szemtanúja, amit sosem vágytam látni.

Lelépdelek, majd rátenyerelek a korlát mellett található villanykapcsolóra, a szoba megtelik fénnyel, az ajtóra nézek, ami félig nyitva áll, előtte pedig egy bőrdzsekis srác és egy Rolling Stones pólós lány van totál összegabalyodva.

Ijedten rebbennek szét, akár a megzavart galambok a főtéren, sokkoltan bámulok rájuk. Kábé fél percembe telik, míg feldolgozom a látottakat, és ki tudok nyögni valami értelmeset.

- Bocs – nyelek egyet, majd robotszerű mozdulatokkal megfordulok, és visszasétálok a szobámba.

Hát, akkor úgy tűnik, a kakaómról már lemondhatok…

Tisztában vagyok vele, hogy nem kéne, ennyire megérintenie a dolognak, de egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből a smároló párost, egyszerűen csak kísért, nem bírok nyugodtan feküdni, hisz ki tudja, mi történt volna, ha nem zavarom meg őket.

Felállok, és az éjjeli lámpa fényétől megvilágított falhoz lépek. A falhoz, amelyen ezernyi kép van, és valahol közép tájt bekeretezve egyetlen fotó, melyre ha ránézek, megfordul velem a világ.

Jasmine, én, és az a részeg csók.

A csók, amit Ő talán megbánt, én viszont cseppet sem. Talán mondhatom, hogy az volt életem legédesebb csókja. Azt akartam, hogy az a pillanat emlékezetes legyen neki, de úgy tűnik, elbasztam. Hisz olyan szenvedélyesen tapadt most arra a gyökérre.

Ideges vagyok, kibaszott ideges, hallottam, mikor Jas besétált a szomszéd szobába, füleltem, és tudom, hogy egy pillanatra megállt az ajtóm előtt, aztán viszont ment is tovább.

Ó, hogy most mekkorát tudnék ütni annak a seggfejnek abba a nyomorult pofájába, amiért egyáltalán hozzá mert érni ehhez a törékeny, apró, ám annál gyönyörűbb lányhoz.

Eszembe jut, mit is éreztem, mikor megölelte őt. Felidegesített, és ezzel ő is teljesen tisztában volt. Pont ezért gondolom, hogy Kyle nem azért csókolta meg, mert olyan jól érezte magát vele.

Azért tette, hogy bizonyítson. Hogy bebizonyítsa, ő a kemény gyerek, és majd ő megszerzi Jas-t. 

Márpedig, azt meg én nem fogom hagyni.