22. Kártyavár

[zene]

A hajnali Nap besüt az ablakon, és, ha nem lennék másnapos, talán még simogatna is, most viszont inkább a „vakít” kifejezést használnám. Nyomdafestéket nem érdemlő szitokszavak hagyják el a szám, miközben a takarót a fejemre húzom, és elkezdek tapogatózni a bal oldalamon, de ujjaim csak a hideg lepedőt markolják.

Mi a fasz? Hunyorogva nézek fel, majd megállapítom, hogy a tegnapi farmeromban, egyedül fekszem az ágyamban. Remélem, múlt éjjel nem csináltam semmi ökörséget. Ha mégis, esküszöm, fejbe lövöm magam.

Iszonyat korán van, London ezen fele még békésen alszik, és én is azt tenném, ha nem fájna így a fejem.

Valahogy összebaszok egy erős kávét, majd nem fáradozva a tej, és cukor belerakásával, egy mikulásos bögrével a kezemben kibukdácsolok a teraszra, és bevetődök a fal mellett elhelyezett, kék huzattal beborított hintaágyba. Meglököm magam, majd a lábaim felhúzva élvezem a kellemes ringatózást, miközben nagyot kortyolok a kávémból. Fintorogva állapítom meg, hogy nagyon erős lett, de a kellemetlen íz legalább elvonja a figyelmem a hasogató fejemről. Pár kortynál többet egy húzóra képtelen vagyok legyűrni, de valahogy mégis elfogyasztom a bögrével, bár undorító íze beleissza magát minden porcikámba.

- Másnaposak vagyunk, mi? – hallom feltehetőleg Zayn álmoskás hangját magam mellől, majd a hintaágy besüpped a jobb oldalamon, válaszként csak valamiféle nyöszörgés hagyja el ajkaim, és lüktető fejem a fiú vállának döntöm. Lehunyt pilláim mögül hunyorogva pillantok fel borostás arcára, kifejezetten szórakozik a nyomoromon, megpróbálom vállba verni, de csak egy erőtlen kis csapásra futja.

- Te tényleg szarul vagy, ha már ütni sem tudsz – röhög jóízűen.

- Mmm, kuss! – ráncolom a homlokom, olyan, mintha ötszáz majom cintányérozna egyszerre az agyamban.

- A fejfájás csillapító még nem jutott eszedbe, nagyokos? – reménykedve nézek fel rá, szem forgatva dönt a háttámlának, feláll, és lusta léptekkel sétál be a teraszajtón.

Hálásan mosolygok barna szemeibe, miután lenyelem a kis kapszulát, és újra a vállához döntöm a fejem. Pár perc múlva sokkal jobb, kisimulnak a ráncok a homlokomon, és szűnni kezd a lüktető érzés.

- Mit ittál? – hallom Zayn mosolygós hangját, még mindig behunyt szemmel válaszolok neki.

- Nem t’om.

- Mi az, hogy nem tudod? Mennyit ittál? Egyáltalán milyen buli volt? – bombáz kérdésekkel, mire felemelem a fejem, és kezemmel megdörzsölöm égő szemeim.

- Hát… Én nem ittam sokat. Legalábbis amennyire emlékszem. Házibuli volt, tele punkokkal, meg mindenféle tetkós manussal, aztán Kyle csinált nekem egy koktélt, és…

- Várj, milyen koktélt? Mi volt benne? – a hanglejtése furcsa, talán aggódó, kényszert érzek az iránt, hogy a szemébe nézzek, de arcom inkább a tenyerembe temetem, és lehunyt szemekkel beszélek tovább.

- Nem tudom, kivett üvegeket, és összeöntötte őket egy műanyag pohárba.

- Mi volt az üvegeken? – mi ez, kihallgatás? Hozzál olyan vakítós kislámpát is, légy szíves!

- Nem volt rajtuk semmi. Asszem’. Csak sima műanyag palackok voltak, felirat nélkül – összeráncolt szemöldökkel gondolkozom, de szerintem így volt, bár az emlékezetem elég ködös.

- És nem szórt bele semmit? – hangja kétségbeesett, rá emelem a tekintetem, szemeiben igazi féltést fedezek fel.

- Nem. Szerintem nem. Bár ilyen kevés piától ritkán vagyok ilyen szarul – gondolkozom hangosan.

- Biztos, hogy belerakott valamit. Esküszöm, kinyírom ezt a csávót, többet nem mész egyedül „partizni” – rajzol idézőjeleket a levegőbe, megdobogtatja a szívem, hogy ilyen féltő, iszonyat aranyos.

- Mikor jöttél haza? – újabb kérdés, mire megforgatom a szemeim, bár ő ezt nem láthatja.

- Nem későn. Éjfél után, fél kettő körül – nagyot nyelek mert tudom, hogy mi fog következni. Most megkérdezi majd, hogy miért?

- Hogyhogy? – esküszöm, lottóznom kéne.

- Hát – nem tudom, hogy is kezdjek bele, küszködök a szavakkal, de valahogy mégis erőt veszek magamon – Hol kezdjem? – nézek rá fájdalmas mosollyal, kíváncsian viszonozza a tekintetem.

- Talán az elején – bátorító mosoly kúszik ajkaira, és megszorítja kézfejem.

- Oké – veszek nagy levegőt – Szóval… Az egészet talán ott kéne elkezdeni, mikor karamboloztunk – senkinek sem meséltem még el ezt, Liam sem tudja – An vezetett, és szólt a zene a kocsiban, aztán jött egy szám, amit ő gyűlölt. Én viszont szerettem, és nem csak a zenét, hanem Andy-t idegesíteni is. Felhangosítottam, Ő elkapcsolta, aztán én vissza, Ő el, és így tovább. An elengedte a kormányt, és nem figyelt az útra. Minden a miatt a dal miatt volt, és miattam. Én vagyok a hibás amiért meghalt, érted? Csak én, mert nem bírtam nyugodtan maradni – tekintetem a távolba mered, s szemem szúr, de nem érdekel, folytatom - Aztán, tegnap este a buliban megszólalt ugyanez a dal. Nagyon rég nem hallottam már, de akkor, ott valahogy… Csak kibaszottul felszakadt minden sebem, amikről azt hittem, már gyógyulnak. És a picsába már, rohadtul fáj – észre sem veszem a patakokban folyó könnyeim, csak, miután Zayn magához húz, és szorosan átölel.

- Semmi baj királylány, már vége – motyogja, miközben kézfejével körkörösen simogatja a hátam. Szegény, most itt bőgök neki, pedig tudom, hogy legszívesebben visszamenne aludni, de nem hagy itt egyedül, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.

Lábaim a combjára helyezi, félig már az ölében vagyok, mikor meglöki a hintaszéket, s előre-hátra kezdünk ringatózni.

Nem azért sírok, mert gyenge lennék, vagy hisztis. Ezek a sós cseppek a düh könnyei.

Dühös vagyok arra a hülye dalra.

Dühös vagyok a rádióadóra, amelyik aznap délelőtt leadta azt.

Dühös vagyok a Dj-re, aki tegnap este újra elindította a slágert.

Dühös vagyok Andy-re, amiért itt hagyott.

De leginkább saját magamra vagyok dühös, amiért szokásomhoz hűen jól elbasztam mindent.

Zayn jelenléte megnyugtat, az ölelése, és becézgetései, melyeket a fülembe motyog, csillapítják a zokogásom.

Nem tudom, mennyi idő telt el, a nap már teljesen felkelt, a madarak csicseregnek, a gyomrom pedig megkordul, jelezve, hogy ma reggel még semmit sem ettem.

- Csak nem kajás vagy? – nevet fel halkan, majd elhúzódik, és a melegítője zsebébe nyúlva elővesz egy papírzsepit, amit aztán a kezembe nyom.

- Köszi Zayn – motyogom, miközben megtörlöm a szemem, és remélem, ő is tudja, hogy nem csupán a papír zsebkendőre gondolok.

Kiborultam, pedig pont pár hete fogadtam meg, hogy nem fogok, hisz az elvem – miszerint a sírás a gyengéknek való – még mindig él.

Megfogadtam, hogy nem bánkódom majd An miatt, hogy csak élek majd tovább, a fájdalommal, mintha mi sem történt volna, de nem megy.

Ez az egész nem megy csupán csettintésre, nem tudom figyelmen kívül hagyni, mikor egyszerűen csak minden apró történésről, minden elkapott félmondatból Ő jut eszembe.

Mikor mindenhol őt látom, kísért az álmaimban, és az agyam egyik fele még akkor is rajta kattog, ha épp ébren vagyok.

Hiányzik az, hogy átöleljen, hiányzik, hogy jó éjt kívánjon, puszit adjon a homlokomra, hisz, ha nincs ott, hogy lekapcsolja a lámpát, nem tudok nyugodtan elaludni.

Próbáltam mosolyogni, és nem foglalkozni a gombóccal a torkomban, de megint csak ott lyukadok ki, hogy egyszerűen nem megy!

Talán most elvesztettem minden büszkeségem, sőt, talán egyenesen szánalmas vagyok, de nem érdekel. Akkor is csak ez forog a fejemben, és, hogy vajon mi lett volna, ha maradt volna egyetlen éjszakám elbúcsúzni tőle. Ha csak egy órát kaptam volna a sorstól, hogy elmondjam, mennyire szeretem. 

Nem, nem lenne jobb, de mégis nyugodtabb lennék, ha tudnám, úgy ment el, hogy tisztában van ezzel az elhanyagolható, aprócska ténnyel.

Csak sajnos már nem jön vissza. Elment, itt hagyott, végleg.

Egy szelet pirítós – amit reggeli gyanánt gyűrtem csak le – után kapkodva szaladok fel a szobámba, majd az ajtómnak dőlve, remegő kezekkel zárom be azt. Mazochista módon rohanok az asztalon heverő telefonom felé, majd az erkélyre kisétálva, sietve kikeresek egy dalt a lejátszási listából.

Egy dalt, vagy épp A dalt.

A zene elindul, majd felgyorsul, én pedig a fal mellett szép lassan lecsúszom a hűvös padlóra.

Felrémlik minden emlék, az emlékek, melyeket minél jobban próbáltam feledni, azok, melyeket minden egyedül töltött éjszaka, rémálom képében éltem újra.

A könnyek némán folynak végig az arcomon, majd tűnnek el a pólóm nyakában, de nem sírok.

Nem sírok, csak könnyezem.

Nem sírok, hisz a fájdalom, ami pillanatokon belül széttép ellehetetleníti, hogy igazán sírjak.

Visszaestem, kétségtelen.

Hisz, amit keserves pár hét alatt építettem fel, az erős, és magabiztos Jasmine egy pillanat alatt hullott ismét atomjaira. Akár csak egy kártyavár, melyre véletlen rátüsszentettek.

Mert ez vagyok én. Egy elbaszott kártyavár.