21. Nélküle

Sziasztok!
Nekem még ma is suli volt, ami miatt ilyen korán (dél) fenn vagyok.

Mindegy, azért remélem, Nektek már nem kellett benn rohadni. Dehogy remélem, szenvedjetek Ti is! :D

A lényeg, hogy meghoztam az új részt, Harry szemszögéből, és szerintem mostantól részenként váltakoznak majd a szemszögek, mert... Nos, hát mert csak. :D

Véleményezni mint mindig, most is ér.

Csók, és előre is Karácsonyt mindenkinek! (:

J. xx

Bámulok ki az ablakon, miközben homlokom a kellemesen hűvös üvegnek döntöm. Nem tudom, mióta lesek már így, a párkányon kuporogva; egy órája biztosan.

Pontban nyolckor kiültem ide, mint valami kukkoló öregasszony, és szenvedő tekintettel figyeltem, ahogy Jas felül a gyökér mögé, majd eltűnnek a szürkületben.

Azóta már besötétedett, felkapcsoltak az utcai lámpák, az ég pedig ijesztően tiszta, és felhőtlen, amit általában hűvös idő kísér.

Remélem, hogy az a gyík hazahozza őt, hisz egy szál rövidnadrágban ment el. Aj, hülye voltam, hogy egyáltalán hagytam őt elmenni így, miközben már napközben sem volt túl meleg.

Nem tudom, miért aggódom ennyire, ez az aranyos, de egyben iszonyat őrült lány igazán rövid idő alatt lopta be magát a szívembe. Pedig, oda normális esetben hosszú, rögös út vezet.

De ez az eset közel sem normális, sosem volt az, és már nem is lesz.

Azon gondolkozom, mennyire szeretem látni a mosolyát, azt a törött mosolyt, ami még a legrosszabb helyzetben is az ajkain virít, a mosoly, amitől nekem is mosolyogni támad kedvem, hisz csak ránézni is kellemes.

Mennyire szeretem hallgatni a nevetését, főleg, mikor én vagyok az oka, mikor rajtam, vagy velem nevet. Azt a csilingelő, gyönyörű hangot, ami elveszi az eszem.

Még azt is szeretem, amikor szomorú, hisz akkor megvigasztalhatom őt.

Szeretem az ölelését, hogy olyan ragaszkodó, és úgy kapaszkodik belém, mintha én lennék az egyetlen szikla az élete vízesésében. Szeretem őt ölelni, hisz olyankor a mennyországot tartom a karjaim között.

Szeretem nézni nyugodt vonásait, mikor alszik.

Szeretem a haja illatát, és egyszerűen elvesztem az eszem, mikor rám néz, azokkal a hatalmas őzike szemeivel.

Trappolás szakítja meg magasröptű gondolataimat, több év együtt lakás után már felismerem, ki közeledik; ez Louis.

- Harry! – vetődik az ágyamra hassal lefelé, miután kivágta az ajtóm – ami majdnem kiszakadt a helyéről.

- Nem, nem zavarsz – motyogom.

- A tökömért vágsz ilyen világfájdalom képet? – ül fel, és mosolytalanul néz a szemembe. Aha, szóval előjött a komoly Lou. Ritka, történelmi pillanat.

- Semmi, csak gondolkoztam.

- Aha, én meg a királynő unokahúga vagyok – forgatja meg a szemét – Gyerünk!

- Tényleg semmiség Lou – nyöszörgök, mire haragos szemmel néz rám.

- Jó, ha nem mondod el, akkor… - fekszik vissza az én ágyamra, és fordul a fal felé, majd magára húzza az én takaróm – Akkor bazd meg! – fejezi be félbehagyott mondatát, majd ránt még egyet a takarómon.

- Ne csináld már! – tápászkodok fel, és mászok az ágyamra, mert tudom, hogy ezt szeretné. Sőt, azt is tudom, hogy már vigyorog a paplanom alatt – Loueh – szólítom meg még egyszer, miközben mellé mászok.

Igen, a legjobb barátom, és igen, tudom, mit szeretne, mint ahogy azzal is teljesen tisztában vagyok, nem haragszik rám, csak teszi az agyát. Ha viszont már színészkedünk, csináljuk rendesen!

- Na, cica – ölelem át hanyagul, majd orrom a nyakába fúrom. Érzem, ahogy rázkódik alattam, már röhög. Hát ez nem tartott valami sokáig.

- Te hülye állat, nem vagyok a nőd! – fordul meg, és nyom egy párnát az arcomba. Válaszul csak a képébe vigyorgok.

Pár perc múlva mindketten az ágyamon fekszünk, és a plafont bámuljuk beszéd közben. Feltett szándéka, hogy kiszedje belőlem, mi bajom, nekem meg már nincs kedvem tovább tiltakozni.

- Jó – veszek egy nagy levegőt, majd hosszasan kifújom azt – Szóval, az van, hogy Jas elment, én meg csak… Csak itt hagyott, és most azzal a gyökérrel van, és biztos kibaszott jól érzik magukat. Vágod, buliznak, meg minden. És én meg itt vagyok tök egyedül, az a fasz és kitudja még kik vele vannak, és mindenki rajta legelteti a szemét, fogadok, hogy ez a… Hogy ez a Kevin, vagy ki is, és úgy lebasznék most neki egyet… - észre sem veszem, hogy ömlenek belőlem a szavak, azt sem tudom, mit beszélek, egyszerűen csak kijön belőlem az elmúlt másfél hónap feszültsége.

- Hé! – szólal meg Lou, félbeszakítva fojtott szavaim, majd megfogja a kézfejem, és szétfeszegeti görcsösen ökölbeszorult ujjaim. Jesszus, fel sem tűnt, hogy ilyen ideges vagyok.

- Oké, szóval a hallottak alapján arra következtetek – áll neki okoskodni, mire unottan rá emelem a tekintetem – haver, te totál belehabarodtál ebbe a lányba, és szerintem ő...

- Hülye vagy Lou – rázom meg a fejem. Még ilyen faszságot.

Sokat sejtő pillantással néz rám, majd megvonja a vállát és feltápázkodik mellőlem, viszont a küszöbön megáll, és visszanéz.

- Amúgy Kyle-nak hívják – közli, majd még egy utolsó mindentudó mosoly után ott hagy, egyedül, a gondolataimmal.

[zene]

Már elmúlt éjfél, de még nem alszom, a plafont bámulva fekszem az ágyamon. A házban csend uralkodik, így nem nehéz meghallanom a bejárati ajtó csukódását, majd a halk lábdobogást a folyosón.
Jas az, és a viszonylag szabályos időközönként hallható lépteiből ítélve nem túl részeg.

A mellettem lévő szoba ajtaja csendben nyitódik, majd csukódik. Bár tudom, hogy nem látok át rajta, mégis a fal felé fordulok, és a sötétben a rajta található apró repedéseket fürkészem.

Nem hallok több zajt, lehet, már elaludt, és elszomorít a gondolat, hogy nem fekszem mellette. Hogy nem ölelem át, hogy nem motyog halkan valamit a mellkasomba. Hogy nem mondja azt, „Szép álmokat, Haz!”, és nem ad jó éjt puszit az arcomra.

Nem csúsztatja be melegítős lábát az enyémek közé, nem kapaszkodik a pólóm nyakába, és bár néha kifejezetten idegesít, de most még az is hiányzik, hogy minden egyes pillanatban más-más pozíciót vegyen fel, míg meg nem találja a számára kényelmeset.

Egyszerűen csak hiányzik mellőlem, hiányzik az ágyamból, a karjaimból, nélküle nem ugyanolyan meleg a takaró, nélküle nem olyan puha a franciaágy, és most, hogy nincs velem, az álmaim sem olyan édesek.

Álmatlanul fordulok egyik oldalamról a másikra, lerúgom a takaróm, meleg van, majd tüsszentek egyet, és rájövök, hogy fázom. Visszahúzom magamra a paplanom.

Idegesít, hogy besüt a Hold az ablakon, így hát felállok, és elhúzom a sötétítőt. A telefonnal világítva visszabotorkálok az ágyamhoz, ledőlök, majd csak bámulok ki a fejemből. Most meg túl sötét van.

Sehogy sem jó, Jas nélkül semmi sem ugyanolyan.

Közel van, hisz csak egy fal választ el tőle, mégis úgy érzem, kilométerekre van tőlem. Csak át kéne mennem, bemászni mellé, átölelni, és vele aludni, de nem visz rá a lélek.

Nem akarok átmenni, azt szeretném, hogy most az egyszer ő tegye meg az első lépést, hogy most ő sétáljon be az ajtómon, és kéredzkedjen be az ágyamba.

De Jasmine nem jön, én pedig a sok eltelt idő után újra egyedül alszom.