18. Képkocka

 Sziasztok!

 Ismerős valakinek az érzés, amikor tudod, mit szeretnél írni, a fejedben teljesen megvan a gondolat, egyszerűen csak akarsz írni, mégsem megy? Vagyis, lényegében menne, ha lenne rá lehetőséged és időd.. Mert én most megismertem ezt az érzést. Nem szerettem volna, de ez van. Szóval a rész most olyan, amilyen semmilyen. 

Csak a helyzet az, hogy még ma is mentem suliba, meg taknyos is vagyok, semmi életkedvem, meg amúgy sincs totál rendben minden, de mindegy. Megpróbáltam összeszedni minden energiám és figyelmem a fejezet megírásához, és egy kicsit úgy érzem, sikerült is. Ha nem, akkor bocsánat.

Csókolok mindenkit, és utólagosan is boldog mikulást! (:

J. xx

Álmosan pislogok párat, majd hunyorogva emelem fel a fejem. Hol vagyok?

Felülök az ágyban, és két percen át csak bambulok a sötétbe, közben rájövök arra, hogy kinek a szobájában vagyok, valamint, hogy mi is történt az elmúlt pár órában. Viszont azzal még mindig nem vagyok tisztában, hogy mennyi az idő, és mégis mennyit aludtam.

Lepillantok magam mellé, csak, hogy bebizonyítsam magamnak az elméletem, miszerint Harry-nél vagyok.

Állításom beigazolódik, göndör hajának körvonala kirajzolódik a félhomályban.

Elmosolyodok a látványra - most még kócosabb, mint általában -, majd még mindig visszafogott vigyorral a fejemen botladozok el az erkélyajtóhoz, és megpróbálom halkan kinyitni azt. Fogjuk rá, hogy sikerül is.

Kilépek a langyos, nyáresti levegőbe, majd könyökömmel a magas, feketére festett korlátra támaszkodok, miközben felpillantok a tiszta, csillagokkal teli égboltra.

Ezernyi és ezernyi apró fénylő pont ragyog odafent, nem látom a végét, és elgondolkozom azon, vajon létezik-e az a bizonyos túlvilág.

Ha igen, és Andy most lát engem, látja a szememben a könnycseppeket, és talán bántja, hogy itt hagyott, de már nem tehet semmit. Én tehettem volna, nem kellett volna baszogatnom, és talán még most is itt lehetne, velem.

De az elmém okosabbik fele azt súgja, nem. Nem lenne itt, ha akkor nem karambolozunk, máshogy ment volna el. Máshogy, máskor, és lehet, hogy később, de előbb utóbb megtörtént volna. Mert ennek talán így kellett lennie.

Talán a sors nem tévedhet. Talán, de most mégis mindennél jobban utálom a sorsom íróját, ha tehetném, kinyírnám, és a kezembe venném én az irányítást. Igen, nagyon szívesen megtenném. Bár lehet, az már másoknak nem lenne annyira ínyére…

Mélyre hatoló gondolataimból az ajtó halk nyikordulása riaszt fel, majd két ismerős kar fonódik a derekam köré. Lopva kitörlök egy kéretlen könnycseppet a jobb szemem sarkából, majd oldalra fordítom a fejem, hogy nyomhassak egy puszit az álmos Harry arcára.

Ha ezt ki lehet így jelenteni, az álmos Harry az én kedvenc Harry-m.

Arcát a hajamba fúrja, beleásít a nyakamba, mire megborzongok, karjai pedig szorosabban ölelnek körül.

Sóhajtva dőlök széles mellkasának, ha tehetném, örökké eltűnnék az ölelésében, csak néha adjanak enni…

Hatalmas tenyerét a farmerem zsebébe csúsztatja, elröhögöm magam a helyzet bénaságán, hogy ennyire össze vagyunk gabalyodva, szinte olyan, mintha már hosszú évek óta ismernénk egymást, az egész teljesen bensőséges, és hihetetlen. Nem vagyok biztos abban, hogy nem csak álmodom az egészet.

Furcsa deja vu érzés leng körül, még magamnak sem ismerem be, hogy már álmodtam hasonlóról.

Hazz fáradtan morog a fülembe, rekedt hangja most még rekedtebb, azt mondja, menjünk vissza aludni. Osztom a véleményét, és már mondanám is, hogy oké, de a zsebem hirtelen ütemes rezgésbe kezd, először értelmetlenül nézek Harry-re, és ő ugyanolyan kifejezéssel figyeli az arcom, majd mindkettőnkből kirobban a röhögés.

- Szerintem… Az. A… Mobilod – fulladozik, mire észbe kapok és röhögve nyúlok a farmerem zsebébe.

Nem nézem meg, ki hív, még mindig halkan nevetve húzom el az apró zöld ikont, és emelem a fülemhez a telefont.

- Igen? - szólok bele, a hangom komoly, de a feszülő arcizmaimon érzem, hogy fél perc, és újra rám jön a röhögő görcs.

- Szia Jas – szól bele egy kísértetiesen ismerős hang, de belekerül pár másodpercbe, mire beazonosítom, ki az.

- Kyle – villantok meg egy műmosolyt, de Harry folyamatosan hangosodó nevetéséből ítélve inkább volt az valamiféle fintor. Pedig én tényleg mosolynak szántam…

- Szóval, csak azért hívlak, mert… - kezdi, de nem igazán figyelek, elmerülök egy fehér trikós srác gyönyörű zöld szemeiben.

- Akkor benne vagy ugye? – kérdezi, mire a kezem a homlokomhoz emelem, zavartan nézek újra az égre, élesen beszívom a levegőt, és szinte hallom, ahogy kattognak az agykerekeim.

- Öhm, persze, akkor mikor és hol? – próbálkozom, csak remélem, hogy egy buliba hívott, és nem mondjuk egy bungee jumping felkérésre mondtam igent.

- Szuper, akkor vasárnap nyolcra érted megyek, majd küldd el sms-ben a címet! – mondja, mire magamban hálát adok az égnek, amiért bevette a kamu dumám. Hisz még mindig nem tudom, hová is megyünk igazán.

- Rendben – vágok még egy műmosolyt, bár ezt ő nem láthatja.

Félreértés ne essék, nagyon bírom meg minden, és szívesen elmegyek vele akárhová, de egy kifejezetten szép pillanatot szakított meg a hívásával. Meg amúgy is, ma délután találkoztunk, alig volt négy órája, máris telefonál.

Valami vagy nagyon nincs rendben vele, vagy csak szeret telefonálgatni, bár lehet, hogy egyszerűen csak nincs jobb dolga, mint engem hívogatni.

Hogy őszinte legyek, nekem lenne.

Elköszönök tőle, majd megfordulok a tengelyem körül, de Harry nincs már az erkélyen.

Veszek egy nagy levegőt, ez a hívás határozottan megszakított valamit, csak még magam sem tudom mit.

Megnyitok a mobilomon egy üres üzenetet, és bepötyögöm a címet, amit aztán elküldök Kyle-nak.

Belépek az erkélyt és Hazz szobáját összekötő üvegajtón, majd behúzom magam után.

Háttal áll nekem a falon néz egy képet, a rengeteg fotó között, követem a tekintetét, és szemem megakad azon a fényképen, amit tegnapelőtt – valószínűleg Lou, hisz ki más? - készítettek rólunk, miközben a nappaliban Harry felé hajolok. Egyetlen képkockát bámul a sok között, amiről én azt sem tudtam, létezik. Tudom, hogy azt nézi, hisz én is azt fürkészem, miközben az állam szinte a sötétkék szőnyeget súrolja.

Miért készítettek képet? Mi lesz, ha ez napvilágra kerül? Engem elátkoznak, készítenek a képmásomra egy vudu babát, és elégetik. A sok elvetemült mindenre képes…

De a legfontosabb mégis, miért van ez kinyomtatva, és bekeretezve Harry falán? Mit jelent neki ez a kép, amit most olyan megbabonázva bámul?

Hirtelen hátrafordul, mintha csak most venné észre, hogy mögötte állok, a szeme még mindig úgy csillog, mintha angyalt látna.

Ajkába harap, szemét lehunyja egy másodpercre, miközben nagy levegőt vesz.

Mire újra kinyitja, smaragdzöld írisze újra ugyanúgy csillog, mint minden egyes alkalommal, de tekintetem csak egy fél pillanat erejéig fonódik össze az övével, barna szemeim valószínűleg csordultig vannak kérdéssel, de választ nem kapok rájuk, hisz egy másodpercen belül karjait védelmezőn körém fonja, én pedig nem ellenkezem.

Nem ellenkezem, mert nekem is ugyanolyan szükségem van erre az ölelésre, mint neki.