17. Ő az én hazugságom

 Sziasztok!

Szerintem én már Képkockák túladagolásban szenvedek, annyiszor hallgatom mostanában, és ez szerintem a fejezet végére is  kihat, de nem bánom. :D

Végre nagyjából elégedett vagyok, mind a hosszúsággal, mind a tartalommal, ami igazán nagy szó, szóval jó olvasást! <3

Más. Társszerkesztő lettem egy oldalon, kritikákat olvashattok, valamint rendelhettek is tőlem/tőlünk. 

Nézz be!

Strarfighters

Csók,

J. xx

A bakancsom maximum két centis, tömör sarka ütemesen kopog az aszfalton, egyre gyorsabban kapkodom lábaim. Hogy miért? Magam sem tudom, talán minél előbb szabadulni akarok.

Haza akarok érni, és levenni ezt a görcsösen mosolygó álarcot.

Egyre jobban érzem, hogy a Joker vigyor átveszi a bájos mosolyom helyét, az utolsó pár háztömböt már futva teszem meg.

Nem tudom, miért sietek, miért futok az ajtóhoz, és miért nyitom ki olyan sebesen, hogy az majdnem kiszakad a keretből.

- Megjöttem – kiáltom el magam, miközben ledobom a bakim az előszobában. Az óbégatások irányából kikövetkeztetem, hogy a srácok a nappaliban tartózkodnak, majd állításom beigazolódik, mikor belépek a hatalmas helységbe.

- Nem hívtál – pattan fel Liam a fotelból, láthatóan készenléti állapotban volt.

- Bocsi – mosolygok behúzott nyakkal, mire kifújja az eddig benntartott levegőjét, és őszinte mosolyt villantva szeli át a köztünk lévő távolságot, hogy aztán a karjaiba zárhasson.

Gyorsan lerendeztem a srácokat, beszámoltam – majdnem – mindenről, és most Harry ajtaja előtt állok, tehetetlenül, valahogy mindig ez van. Elvesztem a magabiztosságom, és a határozottságom a szobája közelében. Vagyis, nem biztos, hogy ez a szoba hatása.

Kopogok három aprót, aztán halkan benyitok a nem túl nagy, Harry illatú helységbe.

Az ágya végén ül, majd, ahogy észrevesz, feláll, és némán cövekel le előttem. Kezeim maguktól fonódnak nyaka köré, mire izmos karjaival átöleli a derekam.

Meglep, mikor megemel, de lábaim kérdés, és utasítás nélkül emelem vékony dereka köré, bal kezével a fenekem alatt tart, míg jobbja a hátamon pihen.

Mosolyogva fújom arcom a vállába, végre igazán mosolygok, és jól esik. Elmondhatatlanul jól esik.

Sóhajtok, nem tudom, miért érzek bűntudatot. Nem tudom, miért könnyebbülök meg az ölelésében, és akkor miért, mitől szorul össze mégis a gyomrom?

Sok kérdés, túl sok, ezért úgy döntök, kizárom őket, egyetlen sóhajjal. Érzem, ahogy Harry libabőrös lesz lélegzetvételem nyomán, és ez mosolygásra késztet. Ő az egyik azon kevés ember közül, akik jelenlétében igazán mosolygok. Akiknek már csak a jelenléte is arra késztet, hogy feljebb húzzam a szám sarkát.

Pár perc múlva Harry ágyán ülünk, az ölelésébe von, majd lassan hátradől, engem pedig húz magával.

Mosolyogva dőlök a mellkasára, hatalmas kezével megfog egy tincset a hajamból, az ujjára tekeri, mintha egy hajcsavaró volna, majd elengedi, és hagyja, hogy az természetes hullámosságában visszahulljon a többi közé. Csak nézem óriási kezet, miközben felrémlik a szemem előtt Kyle apró tenyere, hogy az övé alig nagyobb, mint az enyém, míg Harry-ében apró kézfejem szabályosan elveszik.

- Harry? – motyogom egy idő után.

- Ühüm – hümmög lehunyt szemmel, jelezve, hogy figyel rám.

- Neked… Neked mi a legfontosabb? – kérdezem, miközben ujjaimmal szórakozott köröket rajzolgatok mellkasára. Halkan felkuncog, mire felnézek mosolygó arcába, kinyitja gyönyörű szemeit, amik most egész sötétnek tűnnek a szegényes fényviszonyok miatt. Összeráncolja homlokát, komolyan gondolkodik a válaszán.

Gőzöm sincs, miért kérdeztem ezt, nem tudom, mégis mit várok válaszként, egyszerűen csak kicsúszott, hisz amíg ő szinte az egész életemmel tisztában van, én alig tudok valamit. Vagyis, persze, rengeteget mesélt nekem, de leginkább csak jelentéktelen apróságokról. Ilyen kérdést még sosem tettem fel.

- Nem tudom, talán… Talán a rajongók, vagy a srácok – húzza össze a szemöldökét – Talán, hogy szeretve legyek – motyogja kissé érthetetlenül, mire összeszorul a torkom.

- De szeretve vagy – szorítom meg a hasán pihenő bal kezét, mire gyengéden rám mosolyog.

- Tudom – susogja, majd nyom egy puszit a homlokomra.

Vajon miért más Hazzával így feküdni, és miért éreztem olyan kiszolgáltatottnak magam, egyedül Kyle-al a parkban? Miért teljesen más a kettő, és miért jobb ez az állapot? Miért nyugszom meg Harry ölelésétől, és miért akartam olyan hirtelen szabadulni Kyle társaságából? Hisz kétségtelenül jól éreztem magam abban a pár órában, bár jelentéktelen dolgokról beszélgettünk csupán. Mikor megcsókolt, mégis eltört valami. Megszakadt valami, ami még igazán el sem kezdődött.

Érzem, hogy a két szemöldököm között megjelenik az az apró ránc, ami akkor jön elő, ha túl sokat agyalok. A kis ránc, ami az utóbbi időkben egyre csak mélyül.

Harry - mintha csak sejtené a gondolataim, - hüvelykujját a homlokomra teszi, egyetlen érintésével kisimítva a gondolataimat is a fejemből.

- És neked? Neked mi a legfontosabb? – teszi fel a kérdést édesen rekedtes hangján, néhány perc kellemes csend után.

Beharapom az ajkam, szívesen mondanám, hogy Ő, de úgy érzem, nem az lenne a helyes válasz. Két hónapja valószínűleg azt a választ adtam volna, hogy Andy. Számomra akkor ő volt minden. A testvér, a példakép, a legjobb barát, és a lelki társ. Csak ő értett meg igazán, elviselte minden hülyeségem, de elment itt hagyott, én pedig élek nélküle. Alig-alig, de még élek.

És kétségbeesetten keresem azt a valamit, ami talán egy kicsit beforrasztja azt a tátongó sebet a szívemen. Viszont mikor Harry velem van, úgy érzem, mintha enyhülne a fájdalom, ő számomra a gyógyszer, nem teljesen, de bizonyos mértékig szűnik a sajgás a mellkasomban.

Ő a gyógyszer, én pedig a drogos, hisz egyre jobban függök tőle, az elvonóba pedig valószínűleg belehalnék.

Hisz már csak a ma délutánból is látszik, mennyire függök tőle, hogy nélküle már a természetben lenni sem olyan élvezetes, mint azelőtt volt. Hogy nélküle a nyugalom nyugtalanító, a csend pedig éles sikítás, ha ő nincs velem.

Hogy mikor kezdődött az egész, és mikor indult el ez a lavina? Talán a kórházban, abban a pár enyhe, sokkban töltött órában, mikor csak ő volt ott velem, holott még nem is ismert. Nem tudott rólam semmit, a nevemen kívül, mégis velem maradt azon az éjjelen, velem aludt, és simogatta a hátam, miközben kisírtam magam a vállán.

Még mindig az ajkam rágva pillantok fel kíváncsi szemeibe, és rádöbbenek, hogy még mindig a válaszomra vár. Kicsit elkalandoztam.

- A legfontosabb? – gondolkozom hangosan, miközben megvakarok egy viszkető pontot a homlokomon. Felfedezem, hogy nemsokára egy gyönyörű pattanás fog nőni a fejem közepére. Szuper.

- Talán… Hogy valaki velem legyen, hogy valaki begyógyítsa ezt – mutatok a mellkasomra, miközben arcom fintorba torzul. Már igazán megszoktam a fájdalmat, együtt élek vele, és néha fel sem tűnik. Ez pedig elkeserítő.

[zene]

~ Harry

Hogy valaki begyógyítsa a sebet… Hogy valaki segítsen neki. Szavai percekig visszhangzanak a fejemben, miközben a józanabb énem üvölt, hogy én lennék az a valaki, hogy én szívesen beforrasztanám azt a sebet, pont ott, ahova mutatott, ott, a szíve felett pár centivel.

De nem hagyom kitörni azt a hangot, mindenkinek jobb, ha mielőbb befogom a száját, ha senki nem tudja, mit is gondolok igazából. Elnyomom hát a tudatom ezen részét, és az agyam leghátsó felébe száműzöm.

Kisimítok egy rakoncátlan tincset Jas arcából, miközben gondolkozom a válaszon. Mégis mi lenne erre a jó felelet? Az, hogy én lennék az a személy. Talán. De mi van, ha mégsem? Nem szeretném megtörni az amúgy is törékeny kapcsolatot köztem és közte, a hangulat most olyan kellemes, szinte simogat a csend.

Túl gyenge vagyok, ez a lány túlságosan legyengít ahhoz, hogy megvívjam a csatát önmagammal, elveszek a pillanatban, mikor tenyerem arcára vezetem.

- Én itt vagyok – suttogom, hagyom, hogy az agyam hülyébb fele átvegye az irányítást, és egy gyengéd puszit nyomok az orra hegyére, ami apró mosolyt csal az arcára. Hogy én mennyire szeretem, mikor mosolyog.

Ficereg egy kicsit az ölelésemben, hogy újra megtalálja a kényelmes pozíciót, fejét a mellkasomra fekteti, karjaim egy kicsit szorosabban fonódnak vékony dereka köré, ujjaival megmarkolja a pólóm nyakát, boldogságra késztet, hogy ennyire ragaszkodó.

Olyan ártatlan, ahogy lehunyja óriási pillákkal keretezett sötétbarna szemét, ahogy egyre egyenletesebben veszi a levegőt, és lassan elszunyókál a mellkasomon. Rég voltam már így egy lánnyal, túl rég éreztem már ilyet, sőt, ilyet talán még soha…

Azt mondta, szeretné, ha vele lenne valaki. Valaki, aki beforrasztja a tátongó sebet a szívén, én pedig azt mondtam, itt vagyok. Itt vagyok, hogy begyógyítsam, vagy csak bejegeljem egy kicsit, csak pár röpke órára szeretném mulasztani a fájdalmát, hisz örökre én sem tudom megszüntetni. Andy a testvére volt, és a múltját ismervén teljesen érthető, hogy ennyire ragaszkodott hozzá, és, hogy saját magát hibáztatja minden miatt.

Talán már megismertem őt ez alatt az egy hónap alatt. Nem teljesen, de azt az oldalát, amelyet csak nekünk mutat, már ismerem, és folyamatosan csak azon vagyok, hogy még többet tudjak róla. Szeretem hallani a hangját, szeretem hallgatni, ahogy mesél nekem, bármiről, mindenről, mert tudom, hogy az csak nekem szól.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy megfejtsem őt, hisz számomra olyan, mint egy rejtvény, és labirintus, vagy, ha úgy tetszik, akár egy csiszolatlan drágakő. Egy drágakő, amelynek ezer és ezer oldala van, és különböző megvilágításokban mindig máshogy csillog. Minden nap megtudok róla egy kicsivel többet, de teljesen sosem fogom látni, hisz a csillogás néha elvakít.

Meg szeretném védeni mindentől, miközben tudom, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ő nem érez hasonlóan, ő nem érezheti ezt, nem érezhette, míg azzal a gyökérrel volt délután. Fogadok, hogy eszébe sem jutott akkor, ott egy magamfajta félisten, aki csak rá várt. Igen, jól látod, egoista vagyok, de egy ilyen helyzetben szerintem simán megengedhetem magamnak az önbizalomlöketet, legalább saját magamnak hadd pumpáljam már az egóm…

Tudom, hogy neki ez csak egy hazugság, tudom, hogy nem mondott teljesen igazat, mikor azt mondta, ő szeret. Mikor azt mondtam, nekem az a legfontosabb, hogy szeressen. Hisz én is csak hazudtam, azt mondtam, valaki, miközben az eszem idióta része ordította, „TE!”.

Tudom, hogy nem mondott száz százalékig igazat, ha mégis, azt nem úgy gondolta, ahogy szerettem volna, hogy gondolja.

Egy hazugság, de nekem kell ez a hazugság. Szükségem van rá, hisz számomra Jasmine is az.

Ő az én hazugságom.