16. Pretend it's ok

Sziasztok!

Nem vagyok elégedett, nagyon nem, de mindegy. 

Köszönöm a majdnem 2000 (!!) megtekintést, ez nekem egy ilyen 'azta!' érzés. <3

Hagyjatok nyomot magatok után!

Csók,

J. xx 

Gyorsan kapkodom a lábaim az aszfalton, az út szélén, és az árkokban pocsolyák sorakoznak; hajnalban esett.

Tudom, merre megyek, Harry kikísért a kapuig, aztán mutogatva, és hevesen gesztikulálva elmagyarázta, merre is kéne mennem, hogy a parkba lyukadjak ki.

Fogjuk rá, hogy meg is értettem.  Bár néha elkalandoztam, elmerültem a furcsán csillogó szemében, volt benne valami ismeretlen, valami más, amit eddig még soha nem láttam a tekintetében.

Elhatározom, hogy megpróbálom gyorsan letudni ezt a találkát, hogy minél előbb kiszedhessem belőle, mégis mi van. Tudom, hogy valami nincs rendben, hogy pár percig elfeledkezett magáról, mikor mutogatott, megcsillant ott valami, amiről még nem tudtam, de aztán gyorsan átölelt, megszorongatott, és mire elengedett, a mosoly újra ugyanolyan volt az arcán, mint mindig. És már semmi sem csillogott a tekintetében úgy.

Itt jobbra, gondolom, majd már fordulok is az általam helyesnek vélt irányba, és akkor megpillantom. Egy kovácsoltvasból készült, hatalmas, és nem mellesleg díszes kapu mellett egy hozzá képest igazán aprócska tábla, amely a „Battersea Park” feliratot hirdeti.

Kívülről nézve békésnek, és egy kicsit talán romantikusnak tűnik már csak maga a környezet is.

Pár másodperc múlva pedig, állításom beigazolva, valamifajta, általam eddig még ismeretlen nyugodtság leng körül, mikor belépek a kapun, és vágyakozva nézek körbe. Minden olyan zöld, olyan természetes, és azt kívánom, bárcsak itt lenne velem most Harry.

Gondolatban pedig jól fejbe is vágom magam egy péklapáttal, hisz pont most készülök randizni egy sráccal, és valószínűleg az lenne a normális, ha legalább izgulnék egy kicsit, vagy ilyesmi, de nem.

Én e helyett arról fantáziálok, hogy vajon milyen lenne megosztani ezt a fajta nyugodt, természetes érzést Harry-vel…

A kapu mellett állok, nekitámaszkodom egy pad háttámlájának, és fürkésző tekintettel nézek körbe. Vajon, hogy néz ki? Meg fogom ismerni? Jesszus, lehet, már el is mentem mellette, és még csak nem is emlékszem rá. Mindössze annyit tudok – azt is az éjjel fogyasztott alkoholmennyiség miatti ködös memóriámból -, hogy fekete haja van. Slussz. Ennyi. Nincs több infóm.

A pillanatban, mikor pánikolni kezdenék, a világ elsötétül előttem, valaki eltakarja a szemem. Nem nagy kezek, egyáltalán, de van egy tippem ki lehet az.
Bosszús kifejezésem mosolyra cserélem, és elhatározom, kedves leszek ezzel a fiúval, amiért már ennyire szeretett volna újra látni.
Arcomon enyhe bájmosollyal fordulok meg, mire kezei lehullnak rólam, és nem kis meglepődéssel veszem tudomásul, hogy ez a bizonyos Kyle… igenis helyes.

Jó, bevallom, idefelé azért elképzeltem, vajon milyenek az arcvonásai, hogy néz ki – mivel sajnálatos mód fogalmam sem volt róla.

Mindenféle béna kinézetet kreáltam a fantáziám által, és egyre inkább nem akartam vele találkozni, most pedig itt áll velem szemben, és az Istenért is! Hát kibaszott helyes.

Végignézek rajta, és megijedek, hogy csak a bőrdzsekije, a csőnadrágja és a bakancsa miatt gondolom szexinek, de rögtön elvetem az ötletet, mert bár jócskán idősebbnek tűnik az én tizenhét évemnél – minimum huszonhárom – attól függetlenül igenis jóképű.

- Szia – mosolyodik el, és a halvány napsugár megcsillan zöld szemében. Az ő szeme más. Más, mint Harry-é, szép, de nem szebb.

Hazz szeme színváltós, attól függ, hogyan esik rá a fény, néha smaragd, máskor viszont egészen kékeszöld. Kyle szeme zöldje viszont inkább közelít a barnához, valahogy a két árnyalat között lebeg.

Megfordul a fejemben, hogy az ő írisze olyan semmilyen. Se barna – se zöld.

- Szia – köszönök vissza, és kissé félredöntött fejjel térképezem fel az arcát.

- Van kedved egy fagyihoz? – vigyorodik el, miközben egy gyakorlott mozdulattal kisöpri ébenfekete haját a homlokából.

- Van hát – nevetem el magam, mire – az enyémtől alig nagyobb – kezét a csuklóm köré kulcsolva húz el egészen a fagylaltosig.

Minimum egy órája ülünk egy bordóra mázolt padon, már rég betoltam a fejembe a három gombóc fagyimat, azóta már a nap is kisütött, annyira, hogy Kyle ledobta magáról a dzsekijét, én pedig a derekamra kötöttem az eddig viselt kapucnis pulcsimat.

Elgondolkozom azon, vajon, hogy nézünk ki kívülről? Vajon az emberek mit gondolnak, mikor elmennek mellettünk? Talán azt, hogy milyen aranyos pár vagyunk. Talán, de én nem így érzem. Vagyis… Őszintén, nem is tudom, mit érzek.

Oké. Eddig beszélgettünk, de gőzöm sincs, miről. Nem tudom, mindenféle értelmetlen, és érdektelen baromságról.

Külsőre lehet, hogy hasonlítunk, egy a stílusunk, az ízlésünk, viszont belsőre a kettő leginkább ég és föld.

Nem is igazán tudom, miről dumálunk már egy órája, számomra ez leginkább csak egy bájcsevej, ami elől legszívesebben szabadulnék. De a mosoly ott virít a fejemen, már görcsölnek az arcizmaim, de nem érdekel, nem akarom megbántani őt.

Igazából talán még jól is érezném magam, de nem figyelek, és gondolatban már készítem is elő újra a péklapátom, mert már megint hasonlítgatok.

Vajon Harry-vel miért más minden? Vele miért olyan természetes beszélgetni? Miért van az, hogy a vele töltött összes pillanatra emlékszem, miközben most azt sem tudnám megmondani, Kyle miről beszélt fél perccel ezelőtt? A kérdések és okok beterítik az agyam, egyre sem tudok normális választ adni. Nem tudok válaszolni a miértekre, pedig elmondhatatlanul szeretnék!

Harry-vel minden olyan spontán, mégis beleégett az agyamba minden egyes ölelés, minden egyes random puszi. Minden szavát belevéste a szívembe, anélkül, hogy tudatában lettem volna. Behálózta a gondolataim, és már minden apró dologról ő jut eszembe. Nem értem, hogy lehetséges valakit ennyire kedvelni, mint ahogy én teszem, már beteges.

Mindig is jobban szerettem a spontán dolgokat, amikor semmi sincs megrendezve, és csak azt teszem, amit a szívem diktál. Hazz pedig valahogy megadja nekem azt a teret, amire szükségem van, miközben mégis mindig ott van mellettem.

És akkor milyen volt ez a másfél óra? Talán a legjobb szó rá az, hogy megrendezett. Mintha Kyle már előre eltervezte volna, mintha valamiféle jegyzetet írt volna előtte arról, hogy milyen témákról beszélgessünk. Rengeteg témánk volt, mégis úgy éreztem, nem érdekli, mit mondok. Vagy csak egyszerűen nem izgatta a véleményem.

Sokat beszélt, de nem tudom, miről. Mert engem sem érdekelt igazán.

Az agyacskámban egy kis hang figyelmeztet, majd olyan érzés kerít hatalmába, mintha meghúzták volna a vészcsengőt.

Visszazökkenek a valóságba, ahol Kyle arca vészesen közeledik az enyém felé. Jesszus, csücsörít. Ajkaim szorosan összepréselem, a szemeim nem csukódnak le automatikusan, mikor szája az enyémhez ér, nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok lehunyni őket. Képtelen vagyok élvezni.

A csóknak nem nevezhető, elnyújtott puszi hamar véget ér, nem érzek semmit, de ő szemmel láthatólag élvezte.

Nem vagyok képes megbántani senkit, ezért úgy teszek mintha én is élveztem volna.