Small Grey Outline Pointer

2013. november 23., szombat

14. De...



Szúró fájdalom nyilal a fejembe, a szemöldököm feletti rész folyamatosan lüktet. Nyöszörögve szorítom tenyerem a homlokomra, majd fordulok a másik oldalamra, és vakon kezdek tapogatózni, de ujjaim csak a rendezetlen ágyneműt markolják. Még igazán fel sem ébredtem, de máris őt keresem a közelemben. Hisz annyira megszoktam már, hogy Harry-vel fekszem, és ébredek. Most mégis hol van?
Felemelem a fejem, de az egész csak fájdalmasabb lesz, a félhomályban félig ülve, félig fekve megállapítom, hogy úgy tűnik, az agyam túlnőtte a fejem méretét, és szeretne kitörni onnan.
Megpróbálok teljesen felülni, de csak még rosszabb lesz. Az eddig viszonylag nyugodt állapotban lévő gyomrom most felkavarodik, így muszáj vagyok felugrani, és a számra tapasztott kézzel berohanni a fürdőbe…

Miután sikeresen kiadtam magamból a tegnap este elfogyasztott alkoholt, és rájöttem, hogy rohadt másnapos vagyok, egy gyors fogmosás után lesétáltam a konyhába, hogy készítsek magamnak egy jó erős kávét.
- Egy Isten vagy, ugye tudod? – kérdezem, miután Liam letesz elém egy nagy bögre, forrón gőzölgő kávét.
- Seggrészeg voltál tegnap este, ugye tudod? – kérdez vissza, mire félve pillantok rá.
- Mennyire volt vészes? – harapom be az alsó ajkam.
- Nem rémlik semmi? – vigyorodik el, mire összeráncolt homlokkal nézek az asztallapra.

Hát lássuk csak – gondolom, és akkor elkezdenek leforogni az agyamban a tegnap éjszaka eseményei. Buli, táncolunk Harry-vel, aztán egy srác, a kezében a telefonommal. A következő képkocka már a nappaliban játszódik, próbálom összeegyeztetni a két történést, de nem megy. Mint ahogy az sem, hogy kitaláljam, mi történt ezután.
Bevillannak mindenféle összefüggéstelen dolgok, egy üveg a szőnyegen, aztán ahogy leveszem a nadrágom. Utána Harry, csók, és iszom…
Várjunk csak, csók? Mi van? Áh, mi a szart csináltam már megint?
A fogaim közt szűröm a levegőt, fájdalmas kifejezéssel az arcomon pillantok Liam-re, aki eddig türelmesen várta, hogy tisztázzam magamban a dolgokat.
- Uh – állapítom meg nagyon értelmesen, majd idegesen elnevetem magam. – ugye csak álmodtam azt a részt, hogy…
- Nem, nem álmodtad.
- És azt, amikor…
- Nem, azt sem.
- De miért? És miért nem állítottál le? Li! – kétségbeesetten szegezem rá a tekintetem, mire elfojt egy mosolyt.
- Picur – kezdi, és már előre tudom, ez valami hosszú, Liam fajta monológ lesz. – Mindig én húzlak ki a szarból, mindig mi – a többes szám hallatán megrándul az arcom, hisz kétségtelen, hogy ez alatt An-t érti, de igyekszem tartani magam – magyaráztunk ki téged a balhéidból, de ez most határozottan a te döntésed volt. Te csináltad, nem szóltam bele. Te vállaltad, és ne mondd, hogy nem élvezted! – zavartan lesütöm a szemem – Cica, meg kell tanulnod vállalni a felelősséget a tetteidért – becézésére halványan elmosolyodok, és még mindig a számat rágva nézek fel a szemébe.
Tekintete megértést, aggodalmat és fájdalmat tükröz amiatt, hogy nem segíthet nekem. Látom rajta, hogy csak egy kiskutya tekintet kéne, és máris meginogna az elhatározásában. De nem kérem, hogy segítsen, nem nézek rá esdeklően, mert be akarom neki bizonyítani, hogy igenis képes vagyok helyrehozni ezt a ballépést.
Csak azt remélem, a barátságunk Harry-vel nem sínyli meg ezt. Mert azt már nem biztos, hogy túlélném. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy túlélnék nélküle.


Már megint csak az ajkamat rágom, pedig teljesen tisztában vagyok vele, hogy, ha így folytatom, rövid időn belül sebesre harapdálom. Szemben állok Harry ajtajával, de nem merek bekopogni. Lehet, hogy még alszik. Meg amúgy is, mégis mit mondanék neki? Kétségtelenül jó volt az a csók, és hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, de… De mégis mi? Mi bajom van már megint? Nem hiszem el, hogy már saját magamnak is túl bonyolult lennék.

Bal kezem magától nyúl ki előre, és mielőtt még meggondolnám magam, villámgyorsan kopogok hármat az ajtón. Azon kapom magam, hogy azért könyörgök, ne nyissa ki, csak ne kelljen magyarázkodnom. De imáim nem találnak meghallgatásra, az ajtó lassan kinyílik, és egy kócos Hazza jelenik meg a látóteremben.
- ’Reggelt! – mondja a szokásos, reggeli (szexi) rekedt hangján, és beletúr amúgy is eléggé össze-visszaálló hajába.
- Szia – motyogom zavartan, nem tudom, mégis mit mondhatnék neki, sarkon fordul, és besétál a szobába, az ajtót pedig nyitva hagyja nekem.
Leülök mellé az ágyra – szuper, megy a tévé, akkor nem én keltettem -, mire rám emeli a tekintetét.
- Beszélnünk kell – szólalunk meg teljesen egyszerre, aztán zavartan elnevetem magam. Sosem voltam még ilyen esetlen a közelében.
- Kezdd te! – mosolyodik el, nekem pedig hangosabban kezd dobogni a szívem.
- Oké – veszek nagy levegőt – szóval tegnap az… Az. Mi volt? – nyelek egyet, majd újra beharapom az alsó ajkam. Le kéne szoknom erről. – Mármint ne érts félre, az kétségtelenül...
- Jó volt – fejezi be helyettem a mondatot, szórakozottan piszkálgatja a takaró sarkát.
- Határozottan – fojtok el egy mosolyt.
- Jól sejtem, hogy most jön a de? – Fájdalmas félmosolyra húzza a száját, a szemei nem mosolyognak vele együtt. Utálom ilyennek látni őt.
- Harry, én nem. Én csak. Szóval – makogok, mire megfogja az ölembe ejtett kezem és rászorít.
- Hé, nincs gáz Jas – mosolyog rám – nem baj, ha neked ez túl gyors. Ez csak…
- Csak egy játék volt – fejezem be a mondatot, mire felsóhajt. Nem biztos, hogy ő is ezt akarta mondani.

Fél karjával magához húz, a lábaim az ölébe teszi, mosolyogva dőlök meztelen mellkasának, közvetlenül hallom szíve egyenletes dobogását, megnyugszom tőle. Jobb kezemmel szórakozott köröket írok le fedetlen felkarján, majd halványan mosolyogva rajzolom körbe a vállán lévő tetoválásokat. Nem állít le, hagyja, hogy piszkáljam, közben ő a hajammal játszik.
Megnyugtató csend leng körül minket, ez nem az a kínos fajta, inkább az a kellemes. Hisz nincs szükségünk szavakra, azok nélkül is tökéletesen megértjük egymást.
Mosolyogva emelem fel a fejem, azt hittem, kínos lesz ez a beszélgetés, de nem volt az. Rájöttem, hogy Harry-vel semmi sem kínos, vele beszélgetni, és egyáltalán csak vele lenni is olyan könnyű számomra, mint a lélegzetvétel.
Viszonozza a mosolyomat, majd lehajol, és nyom egy puszit az orrom hegyére. Elhatározom, hogy nem fogok görcsösen rágódni azon, mit miért tesz. Nem fogok görcsölni semmin, és a kapcsolatunkat tekintve is csak sodródom majd az árral. Hisz, ha úgy kell lennie, úgyis kialakul valami nemde?

Nem tudom a választ, de lehet, nem is szeretném tudni. Harry továbbra is a barátom, talán a legjobb barátom, talán egy kicsivel több attól, de még mindig a barátom. Még mindig meghallgatná a sírásaim, még mindig addig ölelne, amíg el nem alszom, ebben teljesen biztos vagyok.
Még mindig ugyanolyan biztonságot nyújtó az ölelése, és még mindig olyan megnyugtató a jelenléte mint eddig volt.
Mellette nem játszom meg magam, bár sosem teszem, de mégis úgy érzem, ő a legtermészetesebb, és kétségkívül a legrondább énemet is látta már.
Nem menekült el, mikor kisírt szemekkel összetaknyoztam a pulcsiját, és akkor sem, mikor erősen a zombi időszakomat éltem, pedig biztosan állíthatom, nem voltam valami szép látvány.

Sóhajtok egy hatalmasat, mire érzem, ahogy végigsimít az alkaromon.
Feljebb húzom magam az ölelésében, szorosabban ölelem, és fúrom arcom a nyakába. Ugyanolyan erősen ölel vissza, ahogy én teszem, és úgy érzem, így talán életem végéig is ellennék.
Szavak nélkül, a karjai közt.

2 megjegyzés:

  1. JUUJ, juj, juj, áááááááh!!!! Istenem annyira jól, és ezt nem csak úgy mondom! Tényleg az elején a vidám részek, majd a gyász, a depi(egy kicsit), és most ezek a részek.. istenem tényleg fenomenális!! :DDDD Csak így tovább, és kövit teee!!! :DDD imádom ezt a sztorit.. ahw! :DD tudod.. Rawr! ^^ xDDD

    VálaszTörlés
  2. Komolyan, mindig vigyorogva olvasom el a komijaid:D
    Köszönöm, tényleg.
    Imádás, J <3

    Ui.: És ja. Rawr. :D

    VálaszTörlés