12. Más angyala

 Hello!

Péntek van, holnap viszont az ország másik felébe autózom a bátyámhoz, hajnali (:D) hét órakkor kell kelnem, majd minimum három órán át utazom, mellesleg pedig, a délutánomat szeretném a testvéremmel tölteni, így posztolni sem időm, sem lehetőségem nem lesz, szóval úgy döntöttem, még ma este megosztom a részt, hogy ne holnap későeste, kidögölve kelljen.

Azt hiszem, csak ennyit szerettem volna.

Csók a családnak,

J. xx

Fél óra kellett csupán ahhoz, hogy elkészüljek, valamint vállalható külsőt kreáljak magamnak. Az öltözékemet most sem vittem túlzásba, ahogy sosem teszem.

Egy szaggatott farmer rövidnadrágot viseltem, és úgy éreztem, készen állok arra, hogy elővegyem a szekrény aljából Andy egyik Nirvana feliratú felsőjét. Végre nem kaptam sírógörcsöt, amikor a kezembe vettem, majd áthúztam a fejemen, és megcsapott az a tipikus An illat. Nem éreztem mást, a felfoghatatlan biztonságérzeten kívül. Mert rájöttem, hogy lehet, a teste már nincs velem, de az emléke a szívemben örökké él.  Na, meg nem mellesleg az illata az általam viselt pólón.

Egy hónap kihagyás után újra visszakerült a lábamra a bakancsom, ami, ha úgy nézzük, a keménységem jelképe volt, és most már talán elmondhatom, hogy visszatértem. Legalábbis kinézetre már hasonlítok arra, aki a baleset előtt voltam. És nem mondom, hogy többé nem sírom magam álomba Harry karjai között, de határozottan erősebbnek érzem magam, mint pár héttel ezelőtt.

Visszatekertem a szempillaspirálra a tetejét, az ujjammal pedig letöröltem a kissé elkenődött szájfényem. Nem sminkeltem erősen, mondhatni, észrevehetetlen, hogy egyáltalán van rajtam bármi festék, mégis valahogy magabiztosabbnak éreztem magam attól a kevés alapozótól, ami elfedte a karikákat a szemem alatt.

Utolsó pillantás a tükörben, kihúztam magam, majd végignéztem a képmásomon. Határozottan emberibb, mint pár órával ezelőtt – gondoltam, miközben megfordultam, és – még mindig egyenes háttal – kisétáltam a folyosóra.

- Ki ez a jó nő? – hördült fel a kanapén szétfolyva fetrengő Niall, mikor elértem a lépcső közepét.

- Bakancs? – nézett rám Liam csillogó szemmel, mire megvontam a vállam. Ő és An voltak egyedül tudatában annak, mit is jelent nekem ez az egyetlen pár lábbeli.

- Úgy tűnik – mosolyodtam el halványan, miközben két kézzel megfogtam a szőke lábait, és arrébb toltam, hogy le tudjak ülni. Mellesleg megjegyezném, fél perc nem telt el, és lábainak súlya már a combjaim nyomta. Csak, mert neki most úgy volt kényelmes. Vagy, inkább, csak azért, hogy idegesíthessen valakit.

- Niall, pakold le róla a lábaid – robogott le Harry, teljes harci díszben a lépcsőn. Komoly, még kalapja is volt.

- Köszönöm – sóhajtottam, mikor lekerült rólam a szöszi patáinak súlya.

- Nincs mit – vigyorgott Harry, majd lehuppant az… Az ölembe.

- Ez most komoly? – csaptam a hátára.

- Nem, komolytalan – slattyogott be Louis a nappaliba, beleharapva a kezében tartott almába. Hogy miért eszik pont most almát? Nem, gőzöm sincs.

- Louis! – nyögtem fel, mikor nemes egyszerűséggel behuppant Harry ölébe, és holtbiztos, hogy ha a combomnak lett volna szája, most egy hatalmasat nyögött volna. Mivel viszont nincs, helyette megtettem én.

- Jé, szia Jasmine – integetett áthajolva a göndör vállán. Ne már, hogy eddig észre sem vett!

- Na, jó, elég! – közöltem, majd vékony, de annál erősebb karjaimmal löktem egyet Harry vállán, majd még egyet, egészen addig, amíg lejjebb és lejjebb nem csúszott a combomon, végül pedig egy utolsót, mire mindketten totál összecsavarodva érkeztek a földhöz, nem épp kellemes reccsenéseket hallatva.

- Nem érzem a könyököm – motyogta Harry a padlószőnyegbe fúródott arccal.

- Szerintem a hátamban van – nyögött egy nagyot Lou. – vagy várj, az az enyém.

- Ááá. Te eszetlen, az a térdem volt! Kicsavartad a térdem – fetrengett Hazz a padlón, már az egész szoba zengett a röhögéstől.

- Harry, a térdedet nem lehet kicsavarni – törölgette a szemeit Liam.

- De nekem kicsavarta, nézd, hogy áll – magyarázott, de már senki nem figyelt oda rá.

- Mehetünk? – csattogott le, immáron utolsó hiányzó tagként Zayn a lépcsőn.

- Ehe – harapott Lou egy utolsót az almájába, majd elsétált Malik mellett, és egyszerűen csak a kezébe nyomta a félig lerágott almacsutkáját.

- Fúj már – fintorodott el Zayn, majd kiment a konyhába, gondolom, hogy kidobja Tommo szemetét.

Felkaptam a fotel háttámlájáról a bőrdzsekim, amit szintén Louis rakott oda, miután közölte, hogy én márpedig ma azt felveszem. Ja, ő ezt így eldöntötte, nekem pedig nem volt kedvem vitatkozni, tudván, úgyis ő nyert volna.

Oké. Ha azt mondom, hatalmas a hely, ahová jöttünk, még szerényen fogalmaztam.

Óriási tér, óriási tömeggel. Ez együtt jár Londonban, nem?

Harry megfogta a kezem, és elkezdett húzni át a tömegen. Izzadt testek dörgölőztek hozzám, valaki leöntötte sörrel a bakancsom – ezért még megölök valakit az este folyamán – és kaptam a kezembe egy kitudja milyen cigit, amit az első adandó alkalommal el is nyomtam.

Harry egy eldugott kis boxhoz vezette a társaságot, itt nem volt annyira nyomasztó a tömeg, és végre kaptam levegőt is.

- Valaki lesörözött – biztos voltam benne, hogy ha egy rajzfilmben lettünk volna, a fejem füstölne az előző általam kimondott mondat után. A többiek nem törődve fortyogó dühömmel, csak röhögtek egy jót azon, hogy mennyire szerencsétlen vagyok.

- Van kedved táncolni? – csapott a combomra Hazz egy kör pia után.

- Most ültem le – röhögtem el magam. – De mindegy, úgyis akarok venni valamit inni… - gondolkoztam, ugyanis már elfogyott az előző koktélom.

- Menjünk! – pattant fel, újra megfogva a kezem, ami szinte elveszett az ő hatalmas mancsában.

Ő ment elöl, és egyenesen a tömegbe húzott, a csípőm már magától mozgott a zene ritmusára. Harry szembefordult velem, most már egyszerre mozogtunk, karjaim külön életre kelve fontam a nyaka köré, mire mosolyogva hajolt le és nyomott egy nyálas puszit az arcom bal felére, elnevettem magam, ami nem hallatszott a hangos basszustól, ami már az ereimben is ott dübörgött. Pár pillanatnak tűnő perc múlva fokozatosan lassult le a zene, kifulladva támasztottam a homlokom Harry mellkasának. Karjait körém fonta, miközben jobbra-balra dülöngéltünk a zene lagymatag ritmusára. Mindig is gyűlöltem lassúzni, mert… Hát mert lassú. Én meg elég hiperaktív személyiséggel rendelkezem, sosem bírtam, ha valami túl egyhangú.

Tehát, egy tény, hogy nem szeretek lassúzni, Harry-vel mégis más volt. Ez inkább volt ölelkezve ringatózás, mintsem bármi fajta tánc, és mint azt már ezerszer kifejtettem, számomra Harry ölelése majdnem egyenlő a mennyországgal.

Mosolyogva emeltem fel fejem a válláról, mikor a zene véget ért, szeme csillogott a benne tükröződő neonfényektől, haja teljesen kuszán állt a feje tetején, kalapját már az este kezdetén elhagyta valahol. Legutóbb azt hiszem Louis fején láttam.

- Megyek, iszok valamit – mondtam lábujjhegyre állva, közel hajolva a füléhez.

- Mi?

- Iszok valamit – kiáltottam hangosabban, mire vágott egy „Ja, már vágom!” arcot, és bólintva jelezte, megértette.

Nyomtam egy puszit az arcára, majd megfordultam a tengelyem körül, és sűrű bocsánatkérések közepette odatolakodtam magam a bárpulthoz, majd felugrottam egy fekete hajú srác mellett lévő bárszére.

- Hali! – mosolygott rám csábítóan a srác, - első pillantásra megállapítottam, hogy a szeme kísértetiesen hasonlít Harry-ére - mire én is felhúztam a szám sarkát.

- Szia! – köszöntem, majd leintettem a pultos srácot, és kértem valami koktélt, aminek még a nevét sem tudtam rendesen kiejteni.

Mint később kiderült, nem kellett volna.

Egy pár – meg még egy pár – kör koktél után azon kaptam magam, hogy vigyorogva pötyögöm be a számom a mobiljába, miközben ő is ugyanazt teszi az enyémmel. Mi a szar, pedig még csak most ismerkedtünk meg, azt sem tudom, miről beszélgettünk több órán keresztül, de satu részeg állapotban tényleg jó ötletnek tűnt megadni a telefonszámom egy vadidegennek.

Visszaadta a készülékem, majd leugrott a magas székről, és gyorsan magához ölelt, dőlt belőle a piaszag, de most nem fordult fel tőle a gyomrom, valószínűleg nekem sem volt már rózsaillatom…

Ránéztem a mobilomra, egy új, „Kyle” névvel ellátott telefonszám volt a névjegyeim között, bár a számokat nem tudtam tisztán kivenni, valamiért összefolytak a szemem előtt.

Lekászálódtam a biztonságos ülőhelyemről, és bevetettem magam a tömegbe, és az általam vélt helyes irányba kezdtem utat törni magam előtt, a srácokat keresve.

~ Harry

[zene]

Igazán jó érzés, mikor valaki lelép, hogy vegyen magának piát, aztán negyed óra elteltével, mikor a pult felé sodor a tömeg, meglátom, hogy tök nyugodtan flörtöl egy buzi hajú sráccal. Nem vágom, mi van velem, miért lettem hirtelen ilyen ideges, nem értem, miért illetem magamban a csávót nyomdafestéket nem érdemlő jelzőkkel, sosem ítélkezem első látásra, ő viszont már most ellenszenves, pedig nem is látom egészen a félhomályban.

A rengeteg engem körülvevő, izzadt, hullámzó test miatt lábujjhegyre kell állnom, hogy jobban lássam őket, nem tudom, miért nézem így ezt a párost a bárszékeken ücsörögve, látszólag teljesen jól elvannak, mégis valamiért féltem Jasmine-t. Mindenkitől. Bárkitől, de most leginkább ettől a sráctól.

Nem néz ki túl bizalom gerjesztően, úgy néz ki, a lábáról lassacskán lerohad a poros, saras Vans cipő, sötét nadrágot visel, és bőrkabátot, hirtelen átfut az agyamon, hogy viselhetnék én is bőrdzsekit, hátha… De sajnálatos mód elég illuminált állapotban vagyok, így elfelejtem a mondatom másik felét, majd megvonom a vállam, hisz már az első részére sem emlékszem. Beleiszom a kezemben lévő pohárba, nem tudom, hogy került hozzám, valószínű, valaki a kezembe nyomta, talán nem kéne meginnom, gondolom, majd gyorsan elvetem az ötletet, mivel a tömeg fullasztó, alig kapok levegőt.

Újra felnézek, azon kapom magam, hogy pár pillanatra el is felejtettem a galambocskákat, mert egy lány odajött hozzám, készített képeket, emlékszem a vaku villanására, bár lehet, csak az egyik diszkófény villódzott pont akkorát. Nem tudtam semmit, csak vigyorogtam minden egyes mobil fényképezőjébe, tisztában voltam vele, hogy holnap reggel minden pletykalap a piás Harry Styles-szal lesz tele, de ebben az állapotban nem tudott érdekelni. Jópofiztam pár fiatal lánnyal, - megkérdőjelezném, hogy egyáltalán elég idősek-e egy ilyesfajta szórakozóhelyhez – majd mikor ők leléptek, újra Jas-ék felé pislogtam.

Úgy érzem magam, mint a béna, szerencsétlen csaj, a béna romantikus filmekben, akit dob a menő faszija, csak azért, hogy egy másik - valószínűleg sokkal menőbb - csajjal flörtöljön. De én nem akarok a nyomorék, cserbenhagyott lány lenni, gondolom, miközben bal lábammal dobbantok egyet a földön. A többi ember ezt talán egy táncmozdulatnak tudja be, vagy egyáltalán nem elég józanok ahhoz, hogy észrevegyenek engem, mindenesetre senki nem néz rám ferde szemmel.

Hátrébb húzódok, a tömeg bezárul előttem, de még így is tisztán látom őket. És bár inkább elfutnék, hogy mélyen elrejtsem magamban ezt az érzést, nem tudok leállni a bámulásával. Nem tudok leállni és őszintén? Talán már nem is szeretnék. Mazochista módon bámulom rövidnadrágba bújtatott lábait, nincs szüksége harisnyára, a bőre tökéletesen barna, egy egyszerű pólót visel, ami lazán be van tűrve a szaggatott sortjába.

Nem tudok leállni, folyton csak arra gondolok, hogy ő olyan, mint egy angyal. Egy bakancsos, bőrdzsekis, sötét hajú, és kissé összetört angyal. De ettől függetlenül mégis csak az. Talán egy bukott angyal, talán nem teljesen jó, és talán pont ettől különleges.

Most mégis úgy érzem, nem jó, ha ilyenekre gondolok, hisz ő most épp valaki más angyala. Most nincs velem, és ez felbosszant, hisz olyan védtelen, és annyiszor összetörték már.

Sokszor és sokan törték már le a szárnyait, én viszont szívesen elvállalom a feladatot, hogy megtanítsam újra repülni. Megtenném, ha engedné, de addig még várnom kell.

Azt kívánom, bárcsak én lennék az a srác, bárcsak én nézhetnék most úgy a szemeibe, hisz olyan jól indult az este. Táncoltunk és talán tettem volna arról, hogy ne csak egy cuppanós puszival búcsúzzon el, és hagyjon ott, a táncparkett közepén.

Oké, Harry, fékezd a piszkos fantáziádat, szidom le saját magam, de, hát mit tegyek, ha egyszerűen csak minden egyes ölelésével mocskos kis foltokat hagy maga után a képzeletemben? Mindig, mikor egyre közelebb húzódik, mikor kiscica módjára bújik a karjaim közé, minden egyes éjszaka, mikor lábai beférkőznek az enyémek közé. Mindig egyre jobban szeretném megvédeni mindentől, és mindig egyre közelebb érzem magam a célhoz.

Igen, igenis nyálas vagyok, és menthetetlenül béna, mert még mindig csak a barátjaként tekint rám.

Hoppá! Mégis mik ezek a gondolatok? Mi a francnak iszom én ennyit? Ilyenkor úgyis állandóan csak hülyeségeken agyalok, meg baromságokat beszélek, és kínos helyzetekbe hozom magam. Soha nem sül ki belőle semmi jó.

Megforgatom a szemem, mikor látom, hogy a gyerek vigyorogva veszi el Jas telefonját és írja bele a számát. Azonnal leszáradna fejéről a vigyora, ha most odamennék és jól… Nem, nem vagyok erőszakos, nagy levegő és kifúj. Menni fog, Harry, nem mész oda, és csavarod ki tőből a karjait, hisz nem vagy egy állat.

Nem, még mindig nem rohansz oda, nem vágod pofán, amiért megölelte őt, és nem mész utána a tömegbe, csak azért, hogy addig verd, amíg sorban ki nem köpdösi a fogait.

Fantáziálnék én még tovább is arról, hogy, hogy végezném ki a hapsit, de a felém botladozó mosolygó Jasmine kiveri a fejemből az agresszív gondolatokat, és eléri, hogy minden mást elfeledve karoljam át a derekát, majd egymást támogatva induljunk el a boxunk felé.