11. Élni a fájdalommal

Halhó!

Korán van, most keltem (igen, délután egykor), de a mai nap folyamán már nem igazán lesz lehetőségem közzétenni bármit is, szóval most itt vagyok.

Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, el sem hiszitek mennyire motivál. (':

Más. Jelentkeztem egy novellaversenyre, és szeretném megkérdezni, hogy érdekel-e valakit, mert akkor szívesen közzéteszem majd nektek.

Have a Nice Day, meg ilyenek.

J. xx

Egy hónapja, hogy elment. Egy hónapja, hogy itt vagyok. És egy hónapja, hogy nem teszek semmit sem annak érdekében, hogy jobb legyen.

Egy hónapja annak, hogy eltemettük őt, és egy hete annak, hogy Liam felállt a padlóról. Egy hete újra látom a mosolyát, megint csillog a szeme.

Egy hónap alatt valamelyest enyhült a fájdalom a mellkasomban, de rá kellett döbbennem arra, hogy sosem fog eltűnni. Vagy megszokom, vagy… Hát igazából másik opcióm nem nagyon van.

Meg kell tanulnom tompán sajgó szívvel tovább élni.

Bár egy kicsit enyhült a súly, attól, hogy elmondtam mindent Harry-nek, de nem teljesen. Soha nem szűnik már meg teljesen.

Egy hónapja annak, hogy Harry igazán a legjobb barátommá nőtte ki magát, itt volt velem szinte mindig, és a földön tartott. Nem hagyta, hogy ártsak magamnak, megvédett saját magamtól, nem éreztette azt, hogy teher lennék neki, esetleg csak egy púp a hátán. Sosem mondta, hogy elege van belőlem, pedig a helyében már nekem is elegem lett volna saját magamból. Most így jobban belegondolva, ha Harry nincs, például lehet, nem is fésülködök napi rendszerességgel…

Megtanított újra mosolyogni, és biztos vagyok benne, hogy idővel megtanít újra élni is.

Egy hónapja nem voltam a házon kívül, nem akartam nyilvánosság elé menni, bár én nem is voltam igazán híres. Andy viszont az volt, sokan szerették őt, meg a barom keek videóit, esetleg, ahogy táncolt.

Minden újságban címlap sztori volt „Meghalt Liam Payne legjobb barátja”, „Vajon feláll a padlóról a tehetséges bandatag?”, és hasonló frappáns kis címekkel, amik igazán megnehezítették a továbblépést.

Többek között az sem sokat segített, hogy twitter-en rendszeresen trend volt a #RIPAndySamuels, a #PrayForAndy, esetleg a #StayStrongJasmine. Bár, abban biztos vagyok, hogy a mennybe került, hisz rengeteg fan imádkozott érte.

Folyamatosan erősödő dobogást hallottam a folyosó vége felől, ami kiragadott a gondolataim tömkelege által okozott ködből, majd az ajtóm erőteljesen vágódott ki, és alig fél másodperc múlva már Louis kócos fejét véltem felfedezni magam előtt. Átsuhant az agyamon, hogy vajon élnék-e még, ha épp az ajtó előtt állok, mikor szó szerint berobban? Nem, egyáltalán nem biztos.

- Jas, készülj, partizunk – közölte irigyelnivaló nyugodtsággal.

- Jó mulatást! – mosolyogtam rá, mire elégedetlenül ingatta meg a fejét.

- Te is jössz – mosolyodott el mire összefontam magam előtt a karom. Nem, nem hat meg a gyönyörű mosolyával, nem hat meg… Aj, de olyan szép a mosolya, pasin még nem is láttam ilyen aranyos mosolyt.

- Dehogy megyek – mondtam magától értetődően. – mégis, mi a francot csinálnék?

- Jól éreznéd magad?

- Kérdéssel nem válaszolunk kérdésre! – vontam össze a szemöldököm.

- Nem izgat, Jasmine. Kapard össze magad!

- De nem akarok menni – nyafogtam.

- Nem kérdés volt, hanem kijelentés, ha nem vetted volna észre.

- Hagyjál már Lou – ejtettem le a vállaim és esdeklőn néztem rá.

- Nem. Úgy nézel ki, mint… - nézett végig rajtam, egészen a halványlila zoknimtól a lófarokba kötött hajam tetejéig, át a fekete-fehér csíkos pizsamanadrágomon, és a kinyúlt Gunes’n’Roses emblémájú pólómon. – Nos. Úgy nézel ki, mint egy rakás szar.

- Kösz Lou, a lányok imádnak ilyeneket hallani – húztam el a szám. Csak azt nem értem, hogy van neki több éves, stabil párkapcsolata. Remélem, a barátnőjének azért nem így bókol. Mert, ha igen, minden tiszteletem a lányé.

- Sajnálom, de valakinek fel kell világosítania, a jelenlegi helyzetedről, ami csak úgy zárójelben megjegyzem, reménytelen.

- Igazán kedves, komolyan – motyogtam, majd megfordultam a tengelyem körül, és azzal a lendülettel be is zuhantam az ágyamba.

- Tényleg Jasmine, ez így nem állapot. Értem én, hogy fáj, de ki kell mozdulnod – jegyezte meg egy fokkal gyengédebben, majd hangja újra felvette az előzőleg használt harsány, és határozott hangnemet. – De valakinek ki kell innen rángatni. A többiek túlságosan sajnálnak ehhez, Harry-t pedig totálisan megbolondítottad – kihallottam a hangjából az egész fején szétterülő vigyort. – Neked most nem gyengédségre, ölelésekre, meg csókocskákra van szükséged, hanem keménységre – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Harry nem szokott csókolgatni! – kértem ki magamnak, félig kiemelve fejem a párnámból.

- Ja, akkor az a bárcsak megtörténne listán volt… Tökmindegy, kelj fel Jasmine!

- Milyen lista? – ragadtam meg a mondata első, valamivel halkabb részét.

- Semmi, semmi – mosolygott szórakozottan, majd újra megkeményítette vonásait. – gyere ide – mutogatott maga felé heves kézmozdulatokkal.

- Dehogy megyek.

- Ha nem jössz, én ráncigállak ki onnan.

- Kíváncsian várom – motyogtam behunyt szemmel.

A következő pillanatban két kar fogta meg a derekam és felrántott fekvő helyzetemből. Nem hiszem el, hogy egyetlen mozdulattal talpra állított. Azta!

- Jó vagyok, vagy jó vagyok? – vonta fel fél szemöldökét, mire elnevettem magam. – Na, ezt már szeretem. Gyere ide – húzott egyenesen a gardrób – igen, nekem olyanom is van – felé, engedelmesen követtem. Egészen addig, míg meg nem láttam, mégis mi az úti célunk.

- Tükör? Na, ne! – húztam ki kezem a szorításából, és fordultam is meg, de újra megragadta a csuklóm, ezúttal erősebben.

Egy hónapja gyűlölöm a tükröket. Nem is emlékszem igazán, mikor néztem utoljára akár egybe is. Nagyon rég.

- Na, jó – mondta, miután beállított a tükörrel szembe, és ellenőrizte, hogy ott is maradok. – mondd el, mit látsz!

Őszintén, hogy mégis mit láttam? Egy ismeretlen, sovány lányt, és nem voltam biztos abban, hogy ha oldalra fordulnék, látnám-e még magam. Nagy a sansz rá, hogy nem, oldalról nem is látszom, olyan vékony vagyok. Hol van az a karcsú, önbizalomtól dagadó, egyenes hátú, bakancsos, kemény lány, aki valaha voltam? Mert én nem látok mást, csak beesett arcot, karikás, vörös szemeket, halálsápadt fejet, és nem mellesleg iszonyat görbe hátat, amitől világ életemben rázott a hideg. Olyanná váltam, amilyen sosem akartam lenni. Olyan, amiről megfogadtam, hogy sosem leszek.

Andy nem szerette az önpusztító, depressziós lányokat, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni. Nem akarta volna, hogy ilyen legyek. Hogy ilyenné váljak, tulajdonképpen miatta. Ha most lát valahonnan, ha létezik az a bizonyos túlvilág, An biztos nagyon csalódott. De én nem akarom, hogy csalódjon bennem!

- Hogy mit látok? – kérdeztem keserű arckifejezéssel. – valami béna, D-vitamin hiányos csajt, akinek iszonyat görbe a háta – egyenesedtem ki, mire a hátam nem túl kellemes hangot hallatott, jelezve, már vagy egy hónapja nem volt kiegyenesedve.

- Ez nekem fájt – fintorodott el Lou a hátam által kiadott reccsenésre reagálva. – Szóval?

- Szóval mi?

- Szóval, mit veszel fel? – mosolyodott el győzelemtől ittas arckifejezéssel. Most már ő is tudta, amit két perce már én is. Hogy igenis, ma este elmegyek abba a buliba, és jól érzem majd magam. Mert tudom, Andy sem szeretné, hogy szomorú legyek többé.

Meg kell próbálnom tovább élni a mellkasomba hasító tompa fájdalommal.