10. Miatta

Tudom, azt mondtam, szombat, de előbb kész lett, és úgy ahogy meg is vagyok elégedve vele, ami nagy szó... Szóval itt van(:

Előre leszögezném, hogy a kop-kop viccekben egyáltalán nem vagyok otthon, nézzétek el, ha fájdalmas:D

Ja, és a zenét hallgassátok hozzá, mert általában azért teszek ki számokat, mert valamilyen szinten kapcsolódnak a részhez, nem csak azért, mert nincs jobb dolgom.:D

Köszönöm az 1.000 (!!) megtekintést és a hat rendszerest, sokat jelent.

Rendben, csak ennyit akartam.

Csók a családnak,

J. xx

[zene]

Fájdalmasan sóhajtok, Harry nem hagy békén, minden áron meg akar nevettetni, és minden röhejes módszert bevet, hogy véghezvigye lehetetlennek ígérkező tervét.

- Kop kop – kezdi, és már előre vigyorog, én viszont úgy érzem, még egyet nem bírok ki.

- Ha nem fejezed be, esküszöm, leütlek – fenyegetőzöm, majd az ölemben heverő párnába fojtom erőtlen nyögésem.

A szobámban ülünk, az ágyon, mint szinte mindig, és bár nem kértem, Harry és imádnivaló göndör haja szinte állandó társaságommá vált.

- De ez most jó lesz naaa – nyújtja el az „a” betűt miközben erőtlen karomat rángatja.

- Jó. Az utolsó. Ennyi, nincs több – tekintetem valószínűleg kicsit eszelős, mert ijedten hőköl hátra, majd az ijedtség helyét újra átveszi a mindent elsöprő vigyor.

- Oké. Kop kop – komolyan, viccesebb az, ahogyan elmeséli, mint maga a vicc.

- Ki az? – sóhajtom erősen szenvedő arckifejezéssel.

- Pasz.

- Milyen pasz?

- Kopasz – röhögi el magát, én pedig nyöszörögve dőlök bele újra a (kardomba) kezemben pihenő díszpárnába.

Igazából elfojtok egy kuncogást, mert még életemben nem találkoztam olyan sráccal, akinek ilyen sok ilyen rossz vicc lett volna a tarsolyában.

- Te nevettél! – mondja játékos, vádló hangnemben, mire azonnal felkapom a fejem a párnámból.

- Nem – vágok pókerarcot, de erősen küzdök a feltörő mosoly ellen, Harry haja úgy áll, mint egy elcseszett madárfészek, arcán eszelős mosoly.

- De nevettél, láttam – bök oldalba, mire összerándulok.

- Nem nevettem, beképzelted – erőtlen próbálkozás, ahogy eddig megismertem, ő egy elég szemfüles srác, azonnal észrevesz minden apró rezdülést.

- Ne hazudj! – letörölhetetlen vigyorral hajol közelebb, szemeit összehúzva fürkész, mire én is összehúzom a sajátom, úgy nézek szembe vele. Az orrunk már majdnem összeér, Harry vigyora egyre kisebb, bár tekintete még mindig játékos. – Valld be! – motyogja.

- Nincs mit bevallani – attól félek, ha hangosabban szólalok meg megtöröm ezt a varázslatot, ami most körbeleng minket, ezt a varázslatot, ahol csodás mód nincs fájdalom.

- Valld be, vagy… – suttog, arcán vicces, fenyegető kifejezés terül szét.

- Vagy mi lesz? – vonom fel a szemöldököm, mire ajkai szétnyílnak egy pillanatra, de gyorsan összezárja őket.

Egy pillanat leforgása az egész, amíg arcán átsuhan valami, majd mintha észbe kapott volna, előre hajol, karjaival villámgyorsan ránt az ölébe, és kezd kíméletlen csiklandozásba.

Világ életemben iszonyat csikis voltam, és ez máig nem is változott. Visítva röhögök, a hasam már fáj, de nem áll le. Úgy tűnik, örömet okoz neki a szenvedésem, de ha harc, akkor legyen harc.

Két röhögő roham között gyorsan cselekszem, ujjaimmal ott csikizem, ahol csak érem, fél perc múlva már ő is röhög, mint valami retardált.

- Hagyd abba! – nyögöm még mindig hangosan nevetve.

- Különben?

- Harry, kérlek – röhögök, már fáj az oldalam, a hasam és úgy összességében, minden, ami fájhat egy jó röhögőgörcs után.

- Mert ha nem, mi lesz? Megmondasz apunak? – vigyorog az fejembe, mire az arcom egy másodperc alatt komorul el. Miért hozta fel ezt? Tudom, hogy nem szándékosan mondta, hisz nem is tudja, miről van szó, mégis arcon csap a fájdalom.

- Jesszus, mit mondtam? – kérdezi ő is elkomorodva, mire hevesen megrázom a fejem, de a könnyek már égetik a szemem.

Hosszú karjaival villámgyorsan ölel magához, folyamatos „bocsánat”-okat motyogva simogatja a hátam. Csak rázom a fejem.

Tipikus. Mikor már minden jó, jön egyetlen mondat, ami tönkrevág mindent…

~Harry

Őszintén, halványlila gőzöm sincs, mi rosszat mondtam, az még tiszta, hogy betegesen akartam azt, hogy nevessen, hallani akartam, vajon az is olyan angyali-e mint az egész lány. Kiderült, hogy nem, a kacagása angyalibb, mint amilyet valaha is hallottam. Aztán kérdeztem valami olyat, hogy megmond-e apunak… Hogy ha nem hagyom abba megmond-e apunak. Apunak.

És akkor rádöbbentem. Sosem beszélt még nekem a családjáról, főleg nem az apukájáról. Lehetséges, hogy valami olyan dologba nyúltam bele, amibe nem kellett volna?

Kétségtelen. Mert ez az, amihez Harry Styles mesterien ért. Jól elbaszni a dolgokat…

Fél óra pityergés után egymás mellett ülünk az ágyán, hátunk a falnak vetve. Bíztatóan mosolygok rá, megszorítom ölében heverő kezét, majd véletlenül ott felejtem azt a combján.

Megkérdezte, kíváncsi vagyok-e arra miért sírt, majd azt mondta, ha szeretném, elmeséli.

Nagy levegőt vesz, majd minden bevezető nélkül belecsap a történet közepébe.

- Öt éves voltam, mikor először megütött. Anya akkor vesztette el a munkáját, megszűnt a munkahelye. Ő nem dolgozott. Sosem tette, csak az anyukám által keservesen megkeresett pénzből élősködött – úgy köpi a szavakat, mintha valami féregről beszélne, miközben minden egyes betűt érthetően kihangsúlyoz. – Anya és Andy mindig védtek tőle, inkább ők kapták a nagyobb pofonokat helyettem. Anya volt a legjobb ember, akit valaha ismertem. Próbált mindent úgy intézni, hogy nekünk ne essen bántódásunk. De én mindig hallottam, ahogy veszekszenek, míg Andy békésen aludt. Máig nem tudom, hogy csinálta – fájdalmasan elmosolyodik, vékony ujjaival szórakozott köröket ír le a kézfejemen. – Egyszer láttam, ahogy apu megüti őt. Az anyukám. Ez az egyetlen kristálytiszta emlékem róla, a többi mind homályos, de az elmebeteg arca és beesett, véreres szemei máig kísértenek álmomban. Azon az estén elsírtam magam, és nekimentem az ajtónak. Részeg volt. Nagyon részeg. Az anyukám arca könnyáztatta volt és véres. Véresre ütötte érted? – néz rám, szemeiben fájdalom. Nagyot nyelek, és megszorítom a kezét. – Én csak… Emlékszem, hogy kiabálok vele, arra már nem, mit. Megütött. Sosem ütött meg senki, de ő megtette. És az ő ütése mindenkiénél jobban fájt. Anya aznap éjjel hangosan sírt, Andy pedig engem nyugtatott. Hallottam, ahogy az anyukám sír. Ez a legszörnyűbb érzés a világon, Harry.

Később rendszeresen ütötte. Sosem engedte anyát orvoshoz menni, pedig a sérülései több mint súlyosak voltak. Nem engedett be minket hozzá.

Andy még csak kilenc volt, talán tíz. De ő mindig kiállt mellettem, mellettünk. Neki nem volt rendes gyerekkora, úgy, ahogy nekem sem igazán. Konkrétan saját magunkat neveltük – újabb fájdalmas mosoly, mintha eszébe jutott volna valami keserűen édes emlék. – Aztán egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy abbamaradt az éjszakai sírás. Hogy már nem halljuk többé. Megkérdeztem apámat, hol van az anyukám. Mire ő közölte, hogy „Megdöglött”. Megdöglött, érted? – bicsaklik meg a hangja, és kibuggyan egy kövér könnycsepp. Odanyúlok, és hüvelykujjam hegyével letörlöm. Nyel egyet, majd remegő hanggal folytatja. – Nem volt temetése, még ma sem tudom, hol van a sírja. Lehet, hogy el sem temette. Nem láttam többé az anyukámat.

Aztán csak teltek az évek, majd apu egyszer csak nem jött haza többé. Onnantól Andy lett számomra a minden. Amint elvégezte az iskolát eljöttünk onnan, először csak egy kis szobára futotta, majd ő dolgozni kezdett, én pedig kollégista lettem. Mire elvégeztem a gimit, már saját háza volt. Odaköltöztem, és a kapcsolatunk újra szoros lett. Mintha visszakaptam volna a másik felem – mosolyodik el a könnyein keresztül, majd szipog párat, és kézfejével letörli a könnyeit. – Miatta van minden. Miatta vagyok az, aki. Az anyukám miatt vagyok még itt. Csak miatta bírom ki a fájdalmat. Miatta, Liam miatt és… - hangja egyre csak halkul, majd fátyolos tekintettel felnéz rám. – Csak miattuk, és miattad, Harry – suttogja, majd könnyes arcát elrejti a pulóverem vállába.