Small Grey Outline Pointer

2013. november 2., szombat

09. Mélyen a föld alá



Hai!
Nehéz volt ezt megírni, mert alig volt szabad percem, mikor nem lihegett valaki a nyakamba és ez lehet, hogy érződik. Mindegy.
Megkaptam életem első kritikáját, amit megtekinthettek itt. Ezúton is köszönöm, a trailer javítva és igyekszem a bekezdésekkel is:D
Tudom, hogy akartam még valamit, csak már milkalila gőzöm sincs, mit. De mire kiposztolom, biztos eszembe jut.
Utólag is - bár én halottak napját tartok helyette, de - Boldog Halloween-t mindenkinek! 
Csók a családnak!
J. xx.

Fázósan húzom össze magamon vékony, fekete vászonkabátom. A könnyek égetik a szemem, figyelmen kívül hagyva, hogy még el sem kezdődött a szertartás. Sóhajtva dőlök újdonsült támaszom oldalának. Harry négy napja alig mozdul mellőlem, hálás vagyok, amiért az első éjszakai ki nem mondott ígéretét, miszerint velem marad, még mindig maradéktalanul betartja.
Az előző kemény négy napban annyit bőgtem, amennyit egy normális ember talán két év alatt sem, és (bár néha tényleg erősen reménykedtem benne) a testem egyáltalán nem szándékozott kiszáradni. Az én személyre szabott angyalkám gondoskodott a szükséges napi folyadékbevitelemről, és, hogy néha azért egyek is, amiért szintén mérhetetlen köszönettel tartozom neki.
Akármilyen erősen koncentrálok, csak nem akar a testem itt, helyben porrá válni, és befolyni a lábaim előtt elterülő méretes árokba. Az árokba, amit sosem akartam látni. Az árokba, amely oly mély, és olyan sötét. Ahova határozatlan időn belül beengednek majd egy mahagóni színű, hatalmas koporsót. A bátyám koporsóját.
Sűrűn pislogva, lélegzetvisszafojtva nézek bele a mélységbe, legszívesebben beleköpnék, és azonnal elrohannék innen.

Olyan érzésem van, mintha valaki ráült volna a mellkasomra, folyamatosan nyom és szúr, nehezemre esik a levegővétel. Szipogva fúrom a fejem Harry mellkasába, és végigfut az agyamon a gondolat, hogy vajon hány pólóját könnyeztem össze csupán négy nap alatt. Valószínűleg jó sokat.
A szememből megállíthatatlanul folynak az általam olyan nagyon gyűlölt sós cseppek. Mindennél jobban utálok sírni, és nem értem, a hülye filmekben hogy bírnak csak úgy rezzenéstelenül állni a sír mellett, hogy nem szakad össze senki a fájdalomtól, miért néz ki olyan könnyűnek az egész? Aztán rájövök. Hisz a filmekben mindez csak megrendezett, nincs igazi fájdalom. Gondolatban fejbe vágom magam, amiért egy filmhez hasonlítom a bátyám temetését, de az agyam dermedt. Nem bírok normális dolgokra koncentrálni, hülyeségek futnak át a fejemben, túlságosan is fáj a mellkasom ahhoz, hogy bármi másra gondoljak.

Próbálom elvonni a figyelmem, kétségbeesetten nézek a jobb oldalamon álló Louis-ra, és csak, hogy lefoglaljam az agyam, végigpillantok rajta. Fekete csőnadrág, és szintén fekete kötött pulóver. Sehol nincs most az először megismert sportos stílus, és ez alatt az idő alatt megfigyeltem, hogy neki nincs is egy meghatározott stílusa. Sőt neki talán az a stílusa, hogy nincs stílusa.
Tekintetem újra az előttem elterülő gödörre téved, nem akarok rá gondolni. Minden másra csak erre ne!
Lou másik felén Liam áll, hallom a szaggatott, éles levegővételét.
Sír. Mostanában rengeteget sír. Miket beszélek, hisz én is folyamatosan bőgök.

Már megint nincs mire gondoljak. Fájdalmasan szúr mellbe az érzés, hogy elvesztettem. Eddig nem gondoltam bele, mindig elvontam valamivel a figyelmem a tényről, hogy An többé nincs itt, most viszont úgy érzem, kalapáccsal ver fejbe a gondolat. Most, ahogy a pap beszél, nem tudom, miről, nem hallom. Túlzottan gyorsan és hangosan dobog a szívem ahhoz, hogy halljam. A fejemben összecsapnak a gondolatok, mint viharban a tenger hullámai.
Túl hangos, nem bírom.

Folynak a könnyeim, akár egy elbaszott, sós vízesés, sosem lesz vége. Örökké így fog fájni.
Azt mondják, idővel enyhül, de ez hülyeség. Sosem fog elmúlni, ez a tüske most már mindig itt marad a torkomban, nehezítve a levegővételt.
A vállam rázkódik, a mellkasom erőtlenül emelkedik és süllyed, elfáradtam. Belefáradtam a sírásba és az elviselhetetlen fájdalomba. Miért ment el? Hogy képzelte, hogy csak így itt hagyhat? Hogy itt hagyhat egyedül? Fáj. Elmondhatatlanul fáj, és az egészről csakis én tehetek. Magammal tettem ezt. Az én hibám.
Harry lassan húz magához, most veszem csak észre, hogy az összes egybegyűlt egy emberenként néz rám, sajnálkozó mosolyra húzódnak az ajkak, aggódástól csillognak a szemek. Utálom ezt. Utálom, hogy mindenki sajnál, hogy mindenki fájdalmas tekintettel méreget, és nyilvánvaló, hogy azon agyalnak, melyik pillanatban esek össze. Nem szeretem, ha sajnálnak, sosem szerettem. Gyűlölök sírni, főleg mások előtt. Most mégsem tudok leállni, megállíthatatlanul bőgök. Miközben mindenki néz. Nem feltűnően, nekem mégis iszonyat kellemetlen.
Harry nyugtatóan simogatja a hátam, az ő szemében sosem láttam sajnálatot, ő mindig mosolygós szemmel néz rám, tekintete csillog. Csillog az élettől, és valahogy a jelenléte engem is visszahoz egy kicsit a jelenbe. Ha ő nem lenne, valószínű már rég belehaltam volna a múltamba. Képletesen legalábbis biztosan.

A lábam elé nézek, kötelek segítségével folyamatosan engednek le egy mahagóni színű koporsót. És akkor ráébredek. Hisz én nem is figyeltem, az önzőségem újra felülkerekedett rajtam, és nem figyeltem a saját bátyám búcsúztatására.
Siratva a testvérem, dobok egy szál rózsát a koporsóra, majd szipogva lépek hátrébb. Nem, nem léptem hátrébb, Harry rángatott hátrébb. – mondja a tudatalattim, de nem figyelek rá.
Vászonkabátom ujjával letörlöm az arcomat, és fátyolos tekintettel nézem végig, ahogy földet dobálnak a gödörbe, egészen addig, amíg újra egyenes nem lesz a talaj a lábam előtt.
Kívülállóként fogadom a részvétnyilvánításokat, nem figyelek a tekintetekből áradó szánalomra.
Fáradtan ölelem magamhoz Liam-et. Összekönnyezem az ő zakóját is, cserébe pedig könnycseppeket hullajt a tarkómra.
- Sajnálom – nem értem miért motyogja ezt az egy szót a hajamba, de nem kérdezek, nem tudok megszólalni.
Lehunyt szemem előtt csak egyetlen jelenet játszódik le újra és újra; ahogy a bátyámat eltemetik mélyen a föld alá.

3 megjegyzés:

  1. Nem igaz... ilyenkor vagyok a legdühösebb. .Ne érts félre, nem a blogra vagy rád, hanem megírok egy kommentet, majd eltűnik.. arrrrggh!
    Sz'al, kb 1 órával ezelőtt itt röhögtem az első fejezeten, majd a 2. elején, majd elkezdtem agyalni, hogy ezt nem teheteeed!! Autóbaleset?! Seriously?! De végül rájöttem, hog de ez a blog ezért nem sablon. Ha nem írod így, akkor csak happy and, röhögnek egy jót, majd szerelmi szál, és bah, vége is.. De ez így más lesz sz'al várom a folytatááást!!! Nagyon!!

    VálaszTörlés
  2. Köszöntelek Narniában!
    El nem tudod képzelni, mekkora örömet okoz, hogy valaki nevet a beteg humoromon. De tényleg:D
    Én sem értem néha saját magam, mert most konkrétan kinyírtam a kedvenc szereplőmet..
    Örülök, hogy tetszik, konkrét időpontot nem írok, de valószínűleg szombaton jön a következő.
    Ölel, J.

    VálaszTörlés
  3. Üdv 2020-bol! Igazából hajnal van, ezt a blogot olvasom és egy kész idoutazasban veszek részt, kamaszkorban a blogolvasas volt a legfőbb elfoglaltságom. Valószínűleg rég nem nézed már a blogot, de ha egyszer valamiért mégis ranezel, csak úgy nosztalgiázni akkor tudd, jó, hogy nem törölted, itt van és 2020-ban is tudtam rajta egy hatalmasat bőgni. Vicces lenne ha pont mondjuk 2030-ban olvasnád ezt vagy valami és néznél, hogy damn, 2020, korona meg minden :D remélem valamit kezdtél az írással vagy kreatív munkád van/ilyesmit tanulsz, mert kár lenne ezért a tehetségért.

    VálaszTörlés