Mosolyogva nézem még alvó állapotban lévő, nyugodt vonásait. Most tényleg gyönyörű, ahogy arca teljesen higgadt, nem torzul el a sírástól, vagy a fájdalomtól. Szempillája néha megrebben, motyog valamit álmában, majd teljes testével felém fordul, hozzám képest apró kezével megmarkolja a pólóm nyakát. Szórakozottan simítok végig alkarján, szorítása enyhül, újra mély álomba merül.
Viszonylag kipihentnek érzem magam,
annak ellenére, hogy éjszaka többször felkeltem megnyugtatni őt. Őszintén
örülök, amiért itt maradtam, tudom, szüksége volt és van valakire, aki csak itt
van vele, jelen esetben pedig ez pont én vagyok. Valószínű, ha tegnap este
Niall jön be hozzá, ma reggel ő ébred mellette.
Csak nézem még cseppet kislányos
vonásait, és elkönyvelem magamban, hogy egyszerűen aranyos. Aranyos az, ahogy
nevet, ahogy félénken rám mosolyog, vagy épp ahogy néha teljesen elbambul,
olyankor látszólag egy teljesen más világban van, és őszintén szeretném tudni,
mi jár akkor a fejében.
Elgondolkozom azon, vajon nem
korai-e, hogy ilyeneket figyelek meg rajta. Őszintén nem tudom, miért érzek
ilyet, olyan, mintha már évek óta a legjobb barátja lennék, pedig még csak
tegnap találkoztunk.
Ijesztő. Lehet, viszont tudom,
szüksége van rám. Szüksége van valakire, és tudom, leginkább Liamnek kellene
most a helyemen feküdnie, de ő összetört. Andy a legjobb barátja volt,
valószínű, nekem sem lenne kedvem összekaparni magamon kívül még bárki mást is
a padlóról a helyében.
Nem, igazából nem tudom, mit
tennék a helyükben. Nem tudom, és nem is szeretném megtapasztalni soha. Nem
értem, mi zajlik le Jasmine-ben most, de tisztában vagyok azzal, hogy kell neki
egy támasz, valaki, aki nem mondja neki, hogy minden rendben lesz, csak ott van
vele. Valaki, aki nem tömi hülyeségekkel a fejét, nem mondja, hogy „Ne sírj!”,
hisz tudom, ilyen állapotban ez a legrosszabb, és olyankor tör rád leginkább a
sírógörcs.
Megint motyog valami
érthetetlent, megfigyeltem, hogy beszél álmában. Sóhajt, ajka mosolyra húzódik.
Megpróbálom nem látni benne a „jó
csajt”, de elég nehéz, hisz akárhogy is nézzük, ő kifejezetten egy jó csaj.
Viszont teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem lenne jó, ha most rámozdulnék,
annak ellenére, hogy igenis vonzó. Próbálom kitisztítani a fejem, próbálok
minden piszkos gondolatot kiszáműzni onnan, de dolgom igencsak megnehezíti,
hogy formás, melegítőbe bújtatott lábát behúzza az enyémek közé, ezzel még
közelebb bújva hozzám. Nagyot sóhajtok, majd lehajtom a derekán felgyűrődött bő
pólót. Ahogy ujjaim csupasz derekát érintik, valami furcsa dolog megfordul a
gyomromban, olyan érzés, mint mikor másnaposan hirtelen felülök az ágyban. Nem
foglalkozok vele, valószínűleg csak éhes vagyok, a tegnapi kihagyott vacsora
miatt.
Az órára nézek, fél tizenkettő,
úgy tűnik, Jas szeret sokáig aludni.
Újra ránézek, és a fejemben
valahogy beragad a replay gomb, nem
tudok ellene mit tenni, folyamatos újrajátszáson van Bruno Mars Just the way you are- jának refrénje. Nem
tudom, mi a szar történt az agyammal, én nem is hallgatok ilyen zenéket, ezt is
Niall telefonján találtam, mikor az enyém lemerült. Most azt sem tudom, honnan
jutott pont ez a dal eszembe, mindenesetre képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Pont, mint a gondolatot, hogy vajon mennyire lehet puha Jasmine csillogó haja,
és vajon milyen illata van. Elégedetlenül rázom meg a fejem, ezzel kilökve az
idióta és nem kívánatos gondolatokat onnan.
A Nap egy pillanatra kibújik a
felhők takarásából, egy huncut fénycsóva pedig besüt a két sötétítő közötti
vékony résen, egyenesen az ölelésemben fekvő lány arcába. Szentségelve dörzsöli
meg a szemét, jót mosolygok válogatott káromkodásain, általában nem szeretem,
ha egy lány csúnyán beszél, tőle viszont kifejezetten aranyos, apró termetéhez
egyáltalán nem illik, leginkább olyan, mint egy mérges kiscica.
- Jó reggelt – köszönök reggeli
repedtfazék hangomon, mire ijedten kapja rám a fejét, látszik az
arckifejezésén, hogy nem igazán tudja még, hol van. Nem hibáztatom, ébredés
után én is pont ilyen vagyok. Maga elé bámul, a halványkék színű ágytakarójára,
arckifejezése és szemének csillogása fokozatosan sötétül el, majd kedvetlenül
néz vissza rám.
- Azt hittem, csak álmodtam –
suttogja elhalóan, szemöldökét ráncolva, aminek hatására megjelenik egy kis
ránc a két szemöldöke között. Nagyot sóhajtva néz rám újra, elnézően mosolygok
rá. Megpróbál visszamosolyogni, és bár nem igazán jön össze, nem hibáztatom
érte.
- Mennyi az idő? – kérdezi kissé
rekedten, majd megköszörüli a torkát.
- Mindjárt dél, nem vagy éhes? –
kérdezem, mire kedvetlenül megrázza a fejét.
- Nem, nem kifejezetten –
válaszol a homlokát ráncolva, de azért felhajtja a takarót, és kimászik
mellőlem.
- Köszönöm, hogy itt maradtál
velem – néz rám, miközben a csuklójáról levesz egy hajgumit, és gyakorlott
mozdulatokkal kócos kontyba köti haját a feje tetején. – Szükségem volt rád,
tényleg – motyogja alig hallhatóan, majd lesüti a szemét. Halványan mosolyogva
mászok ki én is az ágyából, kinyitja az ajtót, kilép, majd magabiztossága
hirtelen alább hagy, nem igazán tudja, merre is kellene mennie. Megáll az
ajtóban, mosolyogva lépek el mellette, közben ujjaim vékony csuklója köré
fonom, magam után húzva le a lépcsőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése