Small Grey Outline Pointer

2013. október 30., szerda

08. Hülye gondolatok



Mosolyogva nézem még alvó állapotban lévő, nyugodt vonásait. Most tényleg gyönyörű, ahogy arca teljesen higgadt, nem torzul el a sírástól, vagy a fájdalomtól. Szempillája néha megrebben, motyog valamit álmában, majd teljes testével felém fordul, hozzám képest apró kezével megmarkolja a pólóm nyakát. Szórakozottan simítok végig alkarján, szorítása enyhül, újra mély álomba merül.
Viszonylag kipihentnek érzem magam, annak ellenére, hogy éjszaka többször felkeltem megnyugtatni őt. Őszintén örülök, amiért itt maradtam, tudom, szüksége volt és van valakire, aki csak itt van vele, jelen esetben pedig ez pont én vagyok. Valószínű, ha tegnap este Niall jön be hozzá, ma reggel ő ébred mellette.
 Csak nézem még cseppet kislányos vonásait, és elkönyvelem magamban, hogy egyszerűen aranyos. Aranyos az, ahogy nevet, ahogy félénken rám mosolyog, vagy épp ahogy néha teljesen elbambul, olyankor látszólag egy teljesen más világban van, és őszintén szeretném tudni, mi jár akkor a fejében.
Elgondolkozom azon, vajon nem korai-e, hogy ilyeneket figyelek meg rajta. Őszintén nem tudom, miért érzek ilyet, olyan, mintha már évek óta a legjobb barátja lennék, pedig még csak tegnap találkoztunk.
Ijesztő. Lehet, viszont tudom, szüksége van rám. Szüksége van valakire, és tudom, leginkább Liamnek kellene most a helyemen feküdnie, de ő összetört. Andy a legjobb barátja volt, valószínű, nekem sem lenne kedvem összekaparni magamon kívül még bárki mást is a padlóról a helyében.
Nem, igazából nem tudom, mit tennék a helyükben. Nem tudom, és nem is szeretném megtapasztalni soha. Nem értem, mi zajlik le Jasmine-ben most, de tisztában vagyok azzal, hogy kell neki egy támasz, valaki, aki nem mondja neki, hogy minden rendben lesz, csak ott van vele. Valaki, aki nem tömi hülyeségekkel a fejét, nem mondja, hogy „Ne sírj!”, hisz tudom, ilyen állapotban ez a legrosszabb, és olyankor tör rád leginkább a sírógörcs.
Megint motyog valami érthetetlent, megfigyeltem, hogy beszél álmában. Sóhajt, ajka mosolyra húzódik.
Megpróbálom nem látni benne a „jó csajt”, de elég nehéz, hisz akárhogy is nézzük, ő kifejezetten egy jó csaj. Viszont teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem lenne jó, ha most rámozdulnék, annak ellenére, hogy igenis vonzó. Próbálom kitisztítani a fejem, próbálok minden piszkos gondolatot kiszáműzni onnan, de dolgom igencsak megnehezíti, hogy formás, melegítőbe bújtatott lábát behúzza az enyémek közé, ezzel még közelebb bújva hozzám. Nagyot sóhajtok, majd lehajtom a derekán felgyűrődött bő pólót. Ahogy ujjaim csupasz derekát érintik, valami furcsa dolog megfordul a gyomromban, olyan érzés, mint mikor másnaposan hirtelen felülök az ágyban. Nem foglalkozok vele, valószínűleg csak éhes vagyok, a tegnapi kihagyott vacsora miatt.
Az órára nézek, fél tizenkettő, úgy tűnik, Jas szeret sokáig aludni.
Újra ránézek, és a fejemben valahogy beragad a replay gomb, nem tudok ellene mit tenni, folyamatos újrajátszáson van Bruno Mars Just the way you are- jának refrénje. Nem tudom, mi a szar történt az agyammal, én nem is hallgatok ilyen zenéket, ezt is Niall telefonján találtam, mikor az enyém lemerült. Most azt sem tudom, honnan jutott pont ez a dal eszembe, mindenesetre képtelen vagyok kiverni a fejemből. Pont, mint a gondolatot, hogy vajon mennyire lehet puha Jasmine csillogó haja, és vajon milyen illata van. Elégedetlenül rázom meg a fejem, ezzel kilökve az idióta és nem kívánatos gondolatokat onnan.

A Nap egy pillanatra kibújik a felhők takarásából, egy huncut fénycsóva pedig besüt a két sötétítő közötti vékony résen, egyenesen az ölelésemben fekvő lány arcába. Szentségelve dörzsöli meg a szemét, jót mosolygok válogatott káromkodásain, általában nem szeretem, ha egy lány csúnyán beszél, tőle viszont kifejezetten aranyos, apró termetéhez egyáltalán nem illik, leginkább olyan, mint egy mérges kiscica.
- Jó reggelt – köszönök reggeli repedtfazék hangomon, mire ijedten kapja rám a fejét, látszik az arckifejezésén, hogy nem igazán tudja még, hol van. Nem hibáztatom, ébredés után én is pont ilyen vagyok. Maga elé bámul, a halványkék színű ágytakarójára, arckifejezése és szemének csillogása fokozatosan sötétül el, majd kedvetlenül néz vissza rám.
- Azt hittem, csak álmodtam – suttogja elhalóan, szemöldökét ráncolva, aminek hatására megjelenik egy kis ránc a két szemöldöke között. Nagyot sóhajtva néz rám újra, elnézően mosolygok rá. Megpróbál visszamosolyogni, és bár nem igazán jön össze, nem hibáztatom érte.
- Mennyi az idő? – kérdezi kissé rekedten, majd megköszörüli a torkát.
- Mindjárt dél, nem vagy éhes? – kérdezem, mire kedvetlenül megrázza a fejét.
- Nem, nem kifejezetten – válaszol a homlokát ráncolva, de azért felhajtja a takarót, és kimászik mellőlem.
- Köszönöm, hogy itt maradtál velem – néz rám, miközben a csuklójáról levesz egy hajgumit, és gyakorlott mozdulatokkal kócos kontyba köti haját a feje tetején. – Szükségem volt rád, tényleg – motyogja alig hallhatóan, majd lesüti a szemét. Halványan mosolyogva mászok ki én is az ágyából, kinyitja az ajtót, kilép, majd magabiztossága hirtelen alább hagy, nem igazán tudja, merre is kellene mennie. Megáll az ajtóban, mosolyogva lépek el mellette, közben ujjaim vékony csuklója köré fonom, magam után húzva le a lépcsőn.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése