07. Maradj!

 Hali!

 Későn, de még mindig szombat van! Őszintén szólva, csúnyán elszámoltam magam, azt hittem, ma még csak péntek van, aztán délután itthon sem voltam és... na mindegy. Lényeg, itt vagyok még élek (haha.) van rész is, bár kicsit bénának érzem, de most ez jött. 

Más. Kijött a Stary Of My Life, mindenki hallotta? Ha nem, akkor gyorsan! Meghalok olyan jó, tegnap fangirlingeltem egy sort, ma már kívülről tudom, so ja. nagyon jó:D

Na jól van, nem pofázok... 

Csók a családnak,

J. xx.

[zene]

 Ha képletesen nézve egy világ dőlt össze bennem az utóbbi pár órában, és akkor éreztem úgy, hogy már én is csak alig élek a romok alatt, akkor a következő történés következményeképp talán rám zuhant még egy húszemeletes toronyház is.

Csak, hogy érezzem a törődést.

Harry-vel az oldalamon, az ő nagy keze által támogatva léptem ki a fehér keretű ajtón, egyenesen a vakítóan fényes folyosóra.
Liam az egyik műanyag széken ült, arca a kezébe temetve. Niall mellette, könnyes szemmel dörzsölte vigasztalóan vállát. A gyomrom összeszorult, Harry tenyere szorosabban simult a derekamra. Hálás voltam, amiért érezteti, hogy igen, ő itt van velem, nem vagyok egyedül.
Zayn nem volt sehol, Louis pedig Li másik oldalán ült, egy szék üresen tátongott kettejük között. A srác, akit alig négy órája ismerhettem meg a kifejezetten idióta oldaláról, most komor kifejezéssel az arcán, szigorúan maga elé bámulva ül.
Nem tehetek róla, megint felütött a fejemben a gondolat, hogy ha nem vonom el An figyelmét, most senki nem lenne ilyen szomorú. Hogy, ha én nem szúrom el az egészet, mindenki boldog lenne. Csak az a hülye „ha” nem kéne oda.

Felnéztem a derekamat szinte kétségbeesetten tartó fiúra, komoran viszonozta az évődő tekintetem. Tudta mire gondolok - hisz mindig is az arcomra volt írva, mi zajlik a fejemben –, mert maga felé fordított és magához ölelt.

Úgy öleltem, mint egy kislány, aki megijedt az ég morajlásától, arcom mélyen a vállába fúrtam, kicsúszott még egy-két könnycsepp a képzeletbeli gátamon, szipogva húzódtam el, nem akartam sírni, pedig úgy éreztem, belülről szétszaggat a fájdalom. Haza akartam menni, azt akartam, hogy Andy ott várjon, miközben tudtam, ez lehetetlenség, mégis reménykedtem.
Nyeltem egy nagyot, majd véglegesen kihúztam magam Harry biztonságot nyújtó karjai közül, és előrébb léptem. Liam valószínű észrevette, hogy felette állok, mert lassan felemelte a fejét, szeme piros volt, könnyei még mindig szivárogtak, aminek láttán az én látásom is homályosabb lett. Beharaptam az alsó ajkam, nem gondoltam volna, hogy valaha is látnom kell az én nagy és erős Liamemet ilyen állapotban, a húszemeletes felhőkarcoló méretű fájdalom pedig minden figyelmeztetés nélkül szakadt rám, kapkodni kezdtem a levegőt, Liam pedig robotszerű mozdulatokkal állt fel eddigi helyéről és lépett elém, majd erős, most mégis oly gyenge karjaival magához ölelt. Kétségbeesetten szorítottam magamhoz, úgy éreztem, ő az én mentőövem, ami kivezet az óceán sötétjéből, az egyetlen tartóoszlop, ami még ezen a földön tart.
Arcát a hajamba temette, éreztem a sós cseppeket a tarkómon, és nem bírtam tovább, nálam is eltört a mécses, a könnyeim megállíthatatlanul folytak a mellkasára, pedig azt hittem, az előző pár órában már elsírtam őket.
Remegve húzódtam hozzá olyan közel, ahogy csak bírtam, bíztam benne, hogy a jelenléte elmulasztja a kibírhatatlan fájdalmam, de az csak még nagyobb lett, ahogy láttam, éreztem, öleltem őt sírva.
Nem tudom, mióta álltunk ott bőgve, miközben a levegőben szinte tapintani lehetett a veszteséget, a fájdalmat.

Liam összerezzent, és kicsit távolabb tolt magától, felnéztem, Zayn keze Li vállán pihent.

- Menni kéne, sötétedik – mondta bocsánatkérő pillantással. Erőtlenül bólintottam, Liam pedig még mindig üres tekintettel leejtette a karjait a derekam körül.

Hirtelen fázni kezdtem, Harry mellém lépett, karját a hátamra vezette, majd gyengéden megtolt, jelezve, induljak. Végiglépkedtünk a folyosón, homályosan láttam, ahogy egy fiatal pár örömkönnyeket hullajtva ölelkezik, a lány kezében óvatosan tart egy kisbabát.
Beléptünk a kicsi lift-be, megborzongtam, hisz hiába, még épületben voltunk, egy szál pólóban akkor sincs túl meleg este, Londonban.
- Fázol? – kérdezte Harry halkan, mire tőlem csak egy erőtlen bólintásra telt. Kibújt az időközben rákerült kapucnis pulcsiból, és miután kiléptünk a liftből, a hátam mögé lépve segített felvennem.
- Köszi – suttogtam elhalóan, mire csupán megrázta fürtjeit, jelezve, nem nagydolog.
Felhúztam a pulcsin a cipzárt, több számmal nagyobb volt a méretemnél, az ujja betakarta a kézfejem.
Fázósan húztam össze magam, miközben beültem az autóba, hátra, az ablak mellé. Kifejezéstelenül bámultam kifelé az üvegen keresztül tükröződő éjszakai London fényeire. Gondolatban nem ültem a kocsiban, gondolatban teljesen máshol jártam, valahol, ahol nincs baj, nincs fájdalom és minden rendben. Valahol, ahol nem kell letörölnöm a könnyeim a kézfejemmel, hisz ott nincsenek könnyek. Valahol, ahol egy autóban ülve öt srác, nem úgy ül, mint az idegenek, csendben, fájdalmas arccal bámulva kifelé. Valahol, ahol Liamnek nincsenek összeesve a vállai, és a szeme a boldogságtól csillog, nem pedig a feltörni készülő könnyektől. Ahol grimaszolva csap vállon, csak mert szeretné, ha nekem is jó kedvem lenne.
Li mindenkivel olyan kedves. Senkihez nincs egy rossz szava se, mindenkin ott segít, ahol tud. Ő nem érdemli meg az ekkora mértékű fájdalmat. Ő tökéletes, nem szabad, hogy pont neki fájjon valami ennyire. Nem lehet, Ő nem érdemelte ki ezt. Én kiérdemeltem, hisz az egész miattam történt, nekem kell, hogy fájjon, akarom azt, hogy fájjon, amennyire csak tud. Fájjon, ameddig csak fájhat.

Én megérdemlem, de Ő nem!

- Jas – egy rekedt hang rángatott ki magányos gondolataim közül. Felnéztem, már a garázsban álltunk, kapásból csak hét különböző méretű és típusú autót láttam még, azon kívül, amivel jöttünk. Lassan fogadtam el a felém nyújtott hatalmas kezet, ami segített kiszállnom a kocsiból. Megdörzsöltem a szemem a pulcsi ujjával, ami nem is az enyém, majd elfogadva a másik felém nyújtott kezet, hagytam, hogy Zayn felvezessen a lépcsőn, egészen az emeletig. Majdnem nekimentem a srác hátának a sötétben, ha nem állít meg a hangja. Felkattintotta az egyik ajtó melletti villanykapcsolót, így elárasztva a folyosót a meleg fénnyel.

Esetlenül megállt velem szemben, majd szomorkás mosolyra húzta a száját, mikor a szemembe nézett.

- Ez a te szobád – mutatott a halvány karamellaszínű ajtóra – remélem tetszeni fog, ha mégsem, szólj nyugodtan. Van erkélyed – tette hozzá hamiskás mosollyal. Megpróbáltam felhúzni a szám sarkát én is egy kicsit, csak a kedvéért, nem akartam megbántani. Egy szomorú félmosolyra futotta, de úgy látszott, értékeli a próbálkozásom.

- Köszi – motyogtam felnézve hatalmas barna szemeibe.

 A szemem szúrt, nem akartam megint, de ez nem akarat kérdése, a sírás csak egyszerűen jön. Nem lehet azt mondani neki, hogy ne most, majd félóra múlva, akkor ráérek sírni. A sírás nem kérdez, kéretlenül is csak jön.

Az első akaratos csepp kitört a szemem sarkából figyelmen kívül hagyva, mennyire nem szeretném. Lehajtottam a fejem, hirtelen túl érdekesnek bizonyult a szívecske mintás zoknim.

- Na, gyere ide! – mondta halkan Zayn, és hosszú karjaival gyengéden magához ölelt. – Utálom, ha egy lány sír – motyogta a hajamba kissé érthetetlenül.

Szorosan fontam karjaim vékony dereka köré, ma már ő a harmadik ember, akinek összekönnyezem a felsőjét. Körkörös mozdulatokkal simogatta a hátam – Ne sírj, királylány! – kéri halkan, határozottan az aranyos szót használnám, ha bárki megkérne, jellemezzem őt. Megszólítása hallatán erőtlen, és reményvesztett mosolyra húzódnak ajkaim. Szipogok még kettőt, majd elhúzódok tőle.

- Minden rendben lesz – ígéri vakon, mélyen a szemembe nézve. – erősnek kell lenned királylány, Liam helyett is – szemeivel szinte hipnotizál, nagyokat pislogva bólintok, igaza van, tudom, hogy igaza van, most mégsem vágyok másra csak egy puha párnára, aminek elsírhatok mindent, egy rohadt párnára, ami nem ígér semmit, nem mondja, hogy minden jó lesz, nem szól semmit, csak elnyeli a könnyeim.

Már az ajtóban – az ajtómban – állva nézek körbe, a falak halvány pasztellkék színűek csak úgy, mint a hatalmas franciaágyon lévő paplan. Az ággyal szemben óriási tévé a falra szerelve, úgy érzem, itt minden olyan nagy, én viszont kicsi vagyok.

Nem érzem igazán a sajátoménak a testem, miközben a sötétkék sötétítő elé lépek, és egy erőtlen, mégis hatásosnak bizonyuló mozdulattal kihúzom azt. Tényleg van erkélyem! – gondolom, miközben kilépek a hűvös éjszakai levegőbe.

Nem fázok, csupán a lábam egy kicsit, hisz még mindig zokniban vagyok.

Rátámaszkodok a korlátra, közben a fejem felemelem az ég felé. Milliónyi kis csillag világít felettem, arra gondolok, talán az egyik kialudt ma este, mikor Andy elment. Lehet, hogy egy kialudt, de lehet, egy másik kigyulladt.

- Még nem alszol? – ijedtemben ugrottam egyet, majd még mindig tágra nyílt szemekkel fordultam hátra. – Bocs, nem akartalak megijeszteni – sajnálkozott, szeme nagyon zöldnek tűnt, talán, mert én kint voltam, ő pedig bent, vagy csupán mert az ő szeme színváltós. Nem tudtam eldönteni.

- Semmi baj, csak nem számítottam rád – még mindig meg voltam illetődve egy kicsit, a szívem a torkomban dobogott, igen, kicsit ijedős vagyok.

- Én csak… Akkor jó éjt – motyogta, már fordult volna meg, hogy kimenjen, de én nem akartam, hogy kimenjen. Nem akartam egyedül maradni.

- Várj! – az utolsó pillanatban kaptam el a csuklóját, meglepődve fordult vissza, én is furcsálltam hirtelen jött hangomat, de azért folytattam – Maradj! – kértem a szemébe nézve, ami hihetetlen megértést sugárzott.

- Rendben – mosolyodott el halványan. Csak ekkor néztem meg jobban, összvissz’ egy fehér póló és egy boxer volt rajta, valószínű már lefekvéshez készülődött, csak átjött megnézni, még élek-e.

Furcsa volt az egész helyzet, ahogy egyetlen szó nélkül bemászik az ágyamba, ahogy leveszem a tőle kapott pulcsit, és bebújok mellé. Szorosan körém zárta karjait, mintha csak így akarna összetartani, mintha félne attól, hogy hirtelen darabokra esek az ölelésében.

- Elég gáz, hogy alig egy napja ismerlek, és máris az ágyamban vagy – motyogtam halkan – vagyis.. az ágyadban – javítottam ki magam kissé belezavarodva a mondatba.

- Ez már a te ágyad – jelentette ki – Amúgy meg, még nekem megtiszteltetés. Ritkán fordulok meg ilyen csajok ágyában – közölte, ölelése szorosabb lett egy pillanatra. Halványan elmosolyodtam, tudtam, hogy nem mond igazat, hogy csak azért mondja, hogy egy kicsit elvonja a figyelmem… Mindenről. Hálás voltam, amiért nem mond semmi vigasztaló hülyeséget, ami úgysem igaz, nem mondja azt, hogy minden oké lesz, csak ott van, és az ölelése mindent elmond helyette is.

- A pulcsid ott van a széken – közöltem halkan – köszönöm – mondtam, de nem csak a pulcsira értettem, és ezt remélem, ő is tudja.

- Tartsd meg, aranyosan áll – motyogta a hajamba, és én hirtelen úgy éreztem, ez a nap túl sok volt. A szemeim leragadtak, és - bár Harry még mondott valamit, - nyugodtan adtam át magam a csendes öntudatlanságnak.