06. Bárcsak...

 Hello. Ez a rész... hmm. nem is igazán tudom, mit mondhatnék róla. Ahhoz el kell olvasni (haha. Jó szlogen:D).
Valószínű sokan nem fogják szeretni, sőőőt. Lehet, hogy elvesztem azt a 2 (köszönöm, sokat jelent!) rendszeresem is, de segáz. Így terveztem, ez az alapsztori, ennyi.
Csók a családnak,
J. xx
(PS. pipálni ér :D)

Megszeppenve állok a hatalmas, fehér faajtó előtt. Most már tényleg nem értem magam. Az előbb még olyan nagyon be akartam jönni, most mégis betojtam. Talán félek attól, amit látni fogok, esetleg attól, amit nem…

Na, jó. Szedjük össze, mit tudtam meg idefele jövet az orvosoktól, Liam-től, a srácoktól…

An állapota sokkal rosszabb, mint az enyém.

 Az ő légzsákja – az enyémmel ellentétben – nem nyílt ki, ebből következik, hogy talán a büdös életbe nem lesz ugyanolyan az arca, mint a baleset előtt volt.

A jobb karjában a csont szinte szilánkosra tört, ezzel a kezével rántotta félre a kormányt, görcsösen szorítva azt.
Csak állok ott, szemben a remény, vagy a pokol kapujával. Az egész csupán attól függ, milyen állapotú Andy-t találok az ajtó mögött. Abban viszont tökéletesen biztos vagyok, hogy sírni fogok csak arról nincs még fogalmam, hogy a boldogságtól, vagy a fájdalomtól.
Lenyomom a kilincset. Megint érzem azt a bizonyos testvéri köteléket, ami egyre csak arra késztet, hogy még lejjebb nyomjam.

Belépek az ajtón, majd ijedtség és valami féle furcsa boldogság lesz úrrá rajtam, mikor megpillantom az ágyon fekvő, a sok kötéstől szinte felismerhetetlen testvérem.

Ha nem szólnának semmit, csak bevezetnének ebbe a szobába, és meglátnám az ágyon fekvő múmiaszerű alakot, valószínű, közölném, hogy én nem fizettem be semmilyen egyiptomi múzeumtúrára, vigyenek ki innen.

Szeretnék nevetni, szeretném, ha bejönne annak hülye átverős műsornak a műsorvezetője, és azt mondaná, „Hé, ne vágj már ilyen kétségbeesett fejet, csak poén volt!”

Szeretnék megmozdulni, de a lábaim, mintha odatapadtak volna a fehér csempéhez. Le akarom törölni a fejemről a bugyuta, meglepett kifejezést, de nem megy. Képtelen vagyok mozdulni. Képtelen vagyok bárhova nézni, ami nem a gipszbe bugyolált bátyám.
Megjelenik előttem a mosolya. Ahogy azt mondja „Kapd be, Minnie!”, viccesen és vigyorogva, ahogy oly sokszor. Ahogy vállba boxol, és mikor visszaütök, visítva elszalad, mint egy kislány. Ahogy a tizennégy éves énemet ölelgeti, azt suttogva a fülembe, hogy majd találok jobbat, mikor az első barátom kidobott.

 Minden egyes közös, szép emlék lepörög, és én csak révetegen mosolyogva nézem a szemközti hófehér falat.
A tökéletes csendet csupán a bátyám feje mellett található monitor idegesítően egyenletes sípolása töri meg.
Andy-vel Spongebob-ot nézünk, és egymásnak dőlve vihogunk az idétlen kis sárga szivacs baromságain.

Amikor elvitt a vidámparkba tavaly nyáron, és ő hangosabban sikított a hullámvasúton, mint az összes többi ember együttvéve.
Ijedten nézek körbe, agyban még mindig a vidámparkban eszegetem a vattacukrot.

Valami megváltozott a szobában. Eddig nem volt minden ilyen egyhangú.
Az idegesítő tisztaság, rendben. Az ágy a helyén, rajta a bátyám testével. Mellette a kis éjjeli szekrény, rajta két doboz csoki An kedvencéből. Az ágy másik oldalán pedig a kis tévéhez hasonlító képernyő, rajta az egyenes vonallal. A teret folyamatos sípolás tölti meg, és akkor rájövök. A kórházas filmekből már tudom, mit jelent a gép fülsüketítő „visítása”. Tudom, mégsem vagyok képes felfogni. Csak állok egyhelyben, lefagyva, az állam szinte a patyolat tiszta padlót verdesi.

[zene]

Ködösen látok. Nem tudom és nem is akarom megszámolni, hány fehér ruhás ember veszi körbe hirtelen a testvérem ágyát, amiről még mindig nem bírom levenni a szemem. A kiabálást és a gépek zúgását elnyomja a fülemben tomboló vér, a könnyek szüntelenül áztatják arcom, de nem tudom letörölni. A kezem nem engedelmeskedik.
Az agyam parancsolja, forduljak meg és rohanjak ki ebből a rémálomból, de nem megy.
Nem sírok, csak könnyezek, úgy érzem, már arra sem maradt erőm, hogy normálisan, tisztességesen sírjak, a vállam nem rázkódik úgy, ahogy kellene, nem kapkodom a levegőt, nem érzékelek semmit a külvilágból, csupán a sós cseppeket az arcom két oldalán. Nézem a fejüket rázó idegeneket a szemem előtt, de nem látom igazán. Csak egy kép van előttem, An integet nekem, a kép egyre csak távolodik, mígnem teljesen elhalványul, és újra a szemem elé tárul a kórházi szoba. Nagy levegőt veszek, felfrissít, olyan, mintha az utolsó percekben nem tettem volna meg.
Késve érkezik a szúró fájdalom a mellkasom környékére, már kapkodom az oxigént. Mintha csak a lélegzetvétellel szívtam volna magamba a keserű érzést. A fájdalom alattomos kígyóként szövi körbe a szívem, majd mintha csak töviseket eresztett volna, fúródik a mellkasomba.

Kétségbeesetten nézek körbe a folyamatosan kiürülő szobában. Többen sajnálkozó mosolyokat küldenek felém, nem fogom fel miért…

Erős karok ölelnek körbe és húznak el finoman az útból, ám mielőtt elkapnám a fejem, látom, hogy a fehér köpenyes emberek semleges arccal kitolnak egy szintén hófehér lepedővel letakart ágyat a folyosóra.
A karok tulajdonosa kissé erőszakosan vonja fejem kidolgozott mellkasához.

Simán kicsúszik a lábam alólam, most már ráz a zokogás, alig jutok levegőhöz, holott még teljesen fel sem fogtam, mi történt.
A srác gyengéden a térdem alá nyúl, majd leül velem, feltehetőleg az Andy-ével szemközti ágyra.

Haja csiklandozza arcom, nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki ő. Az én göndör angyalkám mentett meg a biztos ájulástól, mégsem éreztem hálát érte. Jobb lett volna összeesni, és a tudatlanságba merülni. Ennél a kibaszott állapotnál minden jobb.

Nem tudom, mióta temetem az arcom Harry vállába, nem is érdekel igazán. A sírásom hisztérikussága csitult egy kicsit, viszont úgy tűnik, könnyeim egyáltalán nem szeretnének elapadni.
Fekete pólója rátapad bőrére, ott, ahol a könnyeim átáztatják, mégis kitartóan simogatja a hátam. Nem szól semmit, nincs mit mondani, és nincs is szükségem szavakra, hogy értsem. Hülye hasonlat, de hirtelen jobb nem jut az eszembe, az egyetlen gondolat, amit meg tudok magamban fogalmazni, hogy az ölelése olyan, mint a Raffaelo. Többet mond minden szónál.
Mikor úgy érzem, képes vagyok rá, felemelem a fejem a válláról. Szomorúan mosolyogva néz rám, a fényviszonyok miatti tengerék tekintetében pedig tükröződnek az én bőgéstől piros szemeim.
Szemében nyoma sincs sajnálatnak, inkább őszinte aggodalommal néz rám. Hálás vagyok neki, amiért nem hagyott összezuhanni, holott eddig inkább düh tombolt bennem miatta.
Miért nem hagyta, hogy elájuljak? Miért nem hagyta, hogy elüssön az a rohadt kórházi ágy? Miért nem hagyta, hogy meghaljak? Miért nem halhattam meg Andy-vel együtt? Miért neki kellett mennie és miért nem engem visz el az a rohadt végzet?
 Vajon, ha nem indulunk el, még élne? Vajon az egész az én hibám? Hisz én nem bírtam nyugodtan megülni a kocsiban. Elvontam a figyelmét és most tessék.

Bár visszaforgathatnám az időt, bár meg nem történté tehetném az egész utat.

Bárcsak ne néztem volna olyan vágyakozva, mikor szóba került London és az utazás. Bárcsak visszamehetnék az utolsó reggelre, mondanám Andy-nek, hogy ne. Bármit, csak az utazást ne.
Bárcsak ne kapcsolnám be azt a rohadt rádiót.
Bárcsak én mentem volna és nem ő…