04. Save me from the dark

[zene]

Sötét van. Ez volt az első és egyetlen dolog, ami feltűnt. Nem féltem és ez volt talán az, ami leginkább megrémített. Sötét volt és csend, én mégis teljesen nyugodt voltam. Elkábítottak? Lehet, az viszont teljesen biztos, hogy nem voltam magamnál.
Semmit sem látok, úgy érzem, mintha egy őrülten mély kút legalján lennék, ahová már nem jut elég fény, ahhoz, hogy lássak.  Kéne egy kis világosság, csak egy apró kis fénysugárra van szükségem, meg akarom ragadni, hogy kivezessen innen. A semmiből.
Valaki segítsen már kijutni innen, valaki mentsen meg!
Bevillan egy kép. Csak úgy a semmiből, minden figyelmeztetés nélkül.  Egy srác, haja kuszán áll, szeme játékosan csillog. Felismertem, mégsem jut eszembe, hogy ki ő. Tudom, hogy ismerem, hogy meghatározó része a mindennapjaimnak, mégsem tudnám megmondani a nevét és ez feldühít.

Az agyam folyamatosan köd lepi el, nem tudok gondolkozni. De én tudni akarom a nevét, kétségbeesetten keresem a választ.
Andy. Eszembe jut egy név. Ez az egyetlen név, amire emlékszek és talán ő az. Biztos, hogy ő az. Tudom, hogy így hívják.
Andy önfeledten nevet, majd fejét ijedten fordítja vissza a szélvédőre. Az egész egy autóban játszódik. Őszintén nem tudom, hogy csak az agyam szórakozik velem, és az egész csak a képzeletem hülye játéka, vagy a valóság? Mi történt?

Az agyamban újra és újra lepörgetem ezt az egy emlékképet, megpróbálva megfigyelni minden apró kis részletét. Én is vele nevetek, majd az ijedtség úrrá lesz rajtam is. Egy reflektor, vakító fénye bele világít a szemembe. Sziréna kellemetlenül hangos zaja. Mi történt?
Az én hibám. Ez az egyetlen mondat férkőzik be minden gondolatom központjába, még jobban összezavarva, amúgy is épp eléggé zavaros gondolatmeneteim.
Az én hibám. De mégis mi? Mi az én hibám? Mit tettem? Mi történt?
Itt van egy fiú. Bársonyos hangja szinte simogat, elmulasztva minden fájdalmat itt belül, lecsendesítve gondolataim.
Azt mondja, tartsak ki. Hogy minden rendben lesz, erősnek kell lennem. Hallom a hangját, de nem értem tisztán a szavait. Az a megnyugtató köd még mindig körüllengi a lényemet. Mint valami burok, amely megvéd minden rossztól, ami a külvilágban történik.
Hallom a fiú hangját, tudom, hogy ismerem, a szemem előtt lebeg a gyönyörű csokoládébarna szempár, a kedves, jóindulatú mosoly. Mégsem tudom megmondani a nevét.
Beszél hozzám, megnyugtatóan simogatja a kézfejem. Meg akarom szorítani az enyémen pihenő nagy kezet, de nem megy. Valahogy mégis tudatni akarom vele, hogy igenis itt vagyok, itt bent, valahol nagyon mélyen.
Lágy baritonja megnyugtat, érzem, akár el is tudnék aludni, de nem akarok. Még nem, hisz már olyan közel van. Ki akarok jutni innen, ki a sötétből és az őrjítő nyugalomból.
Még mindig nem tudom a fiú nevét és úgy érzem percek kérdése és megőrülök. Egyszerűen csak tudnom kell.
Úgy tűnik, fokozatos egymásutániságban kapcsolnak be az érzékszerveim. Fertőtlenítő szagát érzem, ami keveredik valamivel, ami ugyan ismerős, mégsem tudom beazonosítani. Talán parfüm. Igen kétségtelen. A fiúnak van mindig ilyen illata.
Egy idegesítő hang csipog közvetlen a fejem mellett, amit eddig észre sem vettem.

Még mindig beszél hozzám. Elhangzik egy név, mire hallom, hogy a csipogás egyre sűrűbb lesz, és erőlködésem bizonyítékaként végre megmozdul az egyik ujjam. Félsiker, de mégis izgatottsággal tölt el, hogy sikerült. Hallom, hogy a fiú szólongat, érzem a kétségeket a hangjában, hogy valóban megmozdultam-e, vagy csak képzelődött.
Hé, srác, akinek nem tudom a nevét, itt vagyok, igen mozogtam, segíts kijutni a sötétből, kérlek!
Szólítgat. „Jasmine, Jasmine?”  De nem segít. Mondd ki még egyszer azt a nevet, csak mondd ki! Érte érdemes kinyitnom a szemem. De nem mondta. Őrülten koncentráltam, talán úgy, mint még soha. Az arca lebegett a szemem előtt a kócos haja, fáradt, mégis éber barna szemei. Egy éjjel, mikor vihar volt és bebújtam mellé az ágyába, mikor védelmezően átkarolt. Andy.
Ments meg a sötéttől! Andy, ments meg!
A nap, mikor leérettségiztem, annál büszkébbnek még soha nem láttam, mint mikor kezébe adtam a bizonyítványom. ahogy átölel és egy büszke puszit nyom a fejem búbjára.
Megrebbent a szemhéjam.
Hallottam a hangját, ahogy azt mondja azon az éjjelen, hogy minden rendbe jön. Ahogy megígéri, ő majd vigyáz rám, megment mindentől. Most kéne igazán itt lennie. Hogy megmentsen a semmitől.
A mellkasom egyenetlenül emelkedett és süllyedt, erőlködtem, koncentráltam. Csak rá gondoltam és sikerült. Kinyitottam a szemem, bár abban a pillanatban vissza is csuktam, a hirtelen szemembe sütő fénytől.
A fiú kirohant, tompán hallottam, ahogy orvosért ordibál, majd pár másodperc múlva belépett, oldalán egy kedves arcú öregemberrel. Türelmes mosollyal nézett le rám, tekintete nyugodtságot tükrözött.
- Szép napot kisasszony, a nevem Dr. Parker – a fejem zúgott, de nem törődtem vele, próbáltam az orvos mondanivalójára koncentrálni. Felém nyújtotta ráncos ezét, és várakozásteljesen nézett le rám. Kapcsoltam, hogy valószínűleg arra vár, hogy én is bemutatkozzak. Belecsúsztattam aprónak tűnő kezem az övébe majd bátortalanul megszólaltam.
- Jasmine vagyok, Jasmine… - te jó ég, mi is a vezetéknevem? De gáz, nem tudom a saját nevem. Gondolkoztam hihetetlen erővel, de az a bizonyos tompa köd még mindig kitöltötte az agyamat, eltakarva előlem a részleteket.
- Samuels – segített ki a fiú, akinek a neve még mindig titok volt számomra.
Samuels. Ízlelgettem magamban a nevet, majd valami beugrott.
- Andy! – hogy is felejthettem el? Hisz miatta küzdöttem idáig. – Hol van Andy? Mi történt? Jól van? – kérdések tömkelege zúdult ki ajkaimból körülbelül 43 kérdés/perc-es idővel, ami valljuk be, azért egyáltalán nem rossz arány. Zavarodottan parancsoltam megálljt a számnak, mert mindketten sajnálkozva néztek rám. Vajon azt hitték megőrültem, amiért így pörög a nyelvem…? Mert akkor nyugi, semmi gáz nincs, jól vagyok, csak szólaljanak már meg!
- Jasmine, baleseted volt, három napja fekszel kómában és bár voltak éber pillanataid, mind nagyon zavaros volt. Egyik sem tartott huzamosabb ideig és egyiknél sem voltál igazán tudatodnál. Marandó károsodást nem szenvedtél, ellentétben a testvéreddel, akinek komolyabbak a sérülései. Lényegesen – érzelemmentes arccal mondta ki a szavakat, valószínű, már nem először közöl ilyet pácienssel. Könnyek gyűltek a szemembe. Mi történhetett Andy-vel? Mit jelent az, hogy maradandó sérülése van? És mért neki komolyabb a helyzete? Miért ő, és miért nem én? Kérdések újabb tömege zúdult a nyakamba, de egyikre sem kaptam választ.

Elvittek kivizsgálni, majd konstatálták, hogy velem minden rendben, és visszavittek a kórtermembe. A fiú még mindig ott volt. Mosolyogva nézett rám, gondolom örült, hogy lát, vagyis inkább, hogy én is látom őt. Egy ideig csak csendben figyelt, engem pedig furdalt a kíváncsiság a neve miatt, holott tudtam, hogy hívják, de valahogy mégsem jutott eszembe. Igen, ez így értelmetlen, de ez a helyzet. Rámosolyogtam.
- Örülök, hogy végre mosolyogsz, Picur – a megszólításra valami a helyére kattant az agyamban, a kirakós ezen része teljes lett.
- Liam – ejtettem ki bizonytalanul a nevet, amely beugrott.
- Igen, így hívnak, de mért vagy ilyen tartózkodó, Picur? – kérdezte, közben pedig lehuppant mellém az ágyra, és várakozóan nézett rám.
- Valószínű, ez most baromi hülyén fog hangzani, de egész idáig nem voltam biztos a nevedben – röhögtem fel zavartan majd ránéztem, várva a reakcióját.
- Csak így elfelejtettél? Hát ez nem túl szép dolog – bökött oldalba mosolyogva, amivel újabb önfeledt nevetést váltott ki belőlem. Még mindig mosolyogva öleltem át, szorosan, mégis féltve ölelt, mint mindig, s közben kézfejével köröket írt le a hátamon.
- Li? – motyogtam a vállába fúrt fejjel.
- Hm? – motyogta vissza. Felemeltem a fejem a válláról és komolyan néztem a szemébe.
- Mi történt Andy-vel?