03. I'm sorry

[zene]

Unottan bámultam ki az ablakon. Igazán nem tudtam magammal mit kezdeni. Négy percig nem tudok egy helyben a seggemen maradni, nemhogy két óráig, míg Londonba érünk.
- Mióta megyünk már? – néztem a mellettem ülő bátyámra.
- Kábé öt perce – közölte unottan. Kikerekedett szemekkel fordultam újra az ablak felé, majd kiadtam valami –erősen nyúzó félben lévő macskára hajazó- nyöszörgést.
Éppen doboltam a műszerfalon és közben dudorásztam, mire Andy idegesen kapta felém a fejét.
- Befejeznéd? Kösz.
- Unatkozok, vágod? U-nat-ko-zok! – szótagoltam el neki, őrülten gesztikulálva és mutogatva, közben majdnem kiütve kapálózó kezeimmel az ablakot. Válaszul csak egy szemforgatást kaptam.

- Ott vagyunk már? – kezdtem el egy idő után a tipikus „Szamár kontra Shrek” párbeszédet.
- Nem.
- Ott vagyunk már?
- Nem.
- Jó. És most már ott vagyunk?
- Hagyjál már a hülyeségeiddel, Jasmine! Foglald el magad! – utasított unottan és erősen szenvedő arckifejezéssel. Ha jobban belegondolok, simán meg is sértődhettem volna, hisz az arca kétségkívül azért ilyen, mert velem kell összezárva ülnie egy kocsiban.
 Negyed óra elteltével, félig talán már alva bambultam kifele a fejemből, mire lefékeztünk és szegény buksikám akkorát koppant az üvegen, hogy féltem betörik. Vagy az üveg, vagy a fejem, de valamelyik mindenképp. Úgy tűnik, az alvást is kilőhetem, szuper.

 Újabb negyed óra elteltével már kábé hatodjára számoltam meg a műszerfalon lévő kis tartóban az aprókat, jelenleg pedig épp azzal szórakoztattam magam, hogy az ablakomat húzogattam fel és le azzal az aranyos kis gombbal. Össze-vissza nyomkodtam, így félő volt, hogy elbaszódik.
- El fogod cseszni – közölte halál nyugodtan An.
- Gondolatolvasó vagy? – néztem rá tátott szájjal mire elröhögte magát.

Pár perc múlva rájöttem, hogy jé, a kocsiban van rádió is. Jobb híján az is megteszi. Most büszke vagyok arra az okos fejemre, hogy rájöttem erre az alapvető tényre .
Benyomtam a műszerfalban található beépített szerkezetet, majd hangosan énekelni kezdtem, Andy pedig csak a fejét fogva röhögött rajtam.
- Úúú – ütögettem a bátyám karját, mikor új szám kezdődött, az egyik kedvencem. Amit mellesleg ő kifejezetten utál.
- És akkor most. I don’t care. I love it – üvöltöttem csukott szemmel, majd a következő pillanatban megszűnt a zene. Kipattantak a szemeim, megijedtem, hogy talán megsüketültem, vagy ilyesmi, de nem, Andy nyomta ki a rádiót. Ő már a falra mászik ettől a számtól, de én valahogy sosem bírom megunni.
- Héé – biggyesztettem le az alsó ajkam, majd megint benyomtam a rádiót.
- Nem – kapcsolta el Andy újra, valami magyarázós rádióadóra, ahol nagyon nem vicces emberek próbáltak annak tűnni, csak valahogy nem jött össze szegényeknek.
- Pedig de – nyomtam vissza. Ezzel eljátszottuk még egy ideig. Csapkodtam An kézét, ő is csapkodta az enyémet, nem figyelt az útra. Rossz előérzetem volt, de nem foglalkoztam vele. Újra bekapcsoltam a rádiót Andy pedig a vezetésre nem figyelve, önfeledten nevetve kapcsolta ki megint. Most már én sem figyeltem másra, fő célként lebegett a szemem előtt, hogy szóljon a zene a kocsiban.
A bátyám hirtelen abbahagyta a kezem ütlegelését, kikerekedett szemmel fordult a szélvédő felé, és elrántotta a kormányt. Értetlenül, kicsit rémülten bámultam rá. Ijedten nézett a szemembe, míg szája csak egy szót formált meg.
- Sajnálom. – A következő pillanatban pedig elvakított egy erős fénysugár.