02. Last morning

Rózsaszín felhők között Taylor Lautner hajolt felém, csücsörítve vártam a csókjára, majd az álomképem szétfoszlott és csücsöri-fejem a párnába nyomódott. Valami rám zuhant. Vagy valaki. Egyet lehet tippelni, hogy ki volt az.
A következő kedves kis reggeli párbeszéd zajlott le Andy és köztem:
„Kelj fel”
„Nem.”
„Kelj fel!”
„Mássz le rólam!”
„Kelj fel!”
„Mondom, mássz le!!”
„Ébredj!”
„Mit mondtam? Tünjél lefele!”
„Ha leszállok, felkelsz?”
„Nem kapok levegőt.”
„Bocs!” 
Nagy levegő, kifúj. Befordulok, fejemre húzott takaróval aludnék tovább. A hangsúly a feltételes módon van.
„Kelj fel!”
Andy bökdös.
„Menj innen!”
„Ha nem kelsz fel, hozom a vödröt.”
„Leszarom.”

Na, igen. Ezt kár volt. A következő pillanatban valami hideg csapódott a tarkómnak, a szemem kipattant és dühtől szikrázva néztem rá az ártatlanul pislogó bátyámra.

- Te komolyan ekkora állat vagy? – kérdeztem az átlagosnál kicsit magasabb hangon aztán éreztem, hogy a pizsamapólónak használt foci mezem háta teljesen átnedvesedik és mintha kicsit dideregni is kezdtem volna.
- Én szóltam – emelte maga elé a kezeit, mintegy védekezésképpen.
- Tudod, hogy álmomból felverve mennyire figyelek bármire is? – kérdésnek hangozhatott, de kijelentés volt, mert igenis, teljesen tisztában volt vele és igenis, direkt használja fel mindig ellenem. Fú, de lecsapnám ilyenkor.
- Jó, ha nem akarsz Londonba jönni, én megértem, nem muszáj – magyarázott. És eljött a pillanat, mikor felpattantam (közben majdnem fejre estem, de nem gáz, még élek) és kiszaladtam a szobámból. Majd visszaszaladtam és nyomtam egy puszit Andy arcára. Mert attól függetlenül, hogy néha legszívesebben kicsavarnám a nyakát, igenis szeretem. (Amúgy meg, az ő házában élek, szóval nem lenne szerencsés magamra haragítani. Simán kirakna. Képes rá, hisz köztudottan eszetlen.)
A fürdőbe szaladtam, de előtte még hallottam, ahogy Andy utánam kiált valami olyasmit, hogy „ne pörögjek már ennyire, mert elszédül”. (?)
Elvégeztem azokat a teendőket, amiket egy átlagember reggelente tesz, majd felöltöztem (Csőfarmer, póló és tornacipő. Nem, nem vittem túlzásba.) és lecsattogtam a lépcsőn egyenesen a boltíves ajtóval ellátott konyháig.
Meglepődtem, hogy Andy telefonja a pulton fetrengett, általában a vécére is magával viszi. Nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelenősséget, inkább csináltam magamnak egy fullos sonkás szendvicset, és felpattantam a pultra.
A következő történés, pedig, amire felfigyeltem az volt, hogy rezeg alattam. Mármint a pult. Forgolódtam egy sort, majd észrevettem, hogy An telefonja világít és rezeg egyfolytában, nem a pult. A képernyőn a LIAM felirat villódzott, mire gondolkodás nélkül elhúztam a kis zöld ikont és a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen? – szóltam bele mosolyogva, Liam hangjára számítva.
- Liam, Andy-nek női hangja lett! – ordította valaki (határozottan nem Liam), majd hatalmas recsegés, és már több hangot is hallottam egyszerre. Mintha chips-es zacskó csörömpölt volna, valaki magyarázott, aztán az ordítozó újra beleszólt.
- Itt vagy még? Nehogy letedd.
- Itt vagyok – közöltem összeráncolt homlokkal.
- Jó. Liam, Andy-nek női hangja van – ismételte a már elhangzott mondatot, nekem meg megint el kellett tartanom a fülemtől a mobilt, hisz nem akarok megsüketülni.
- Az biztos Jasmine lesz. Add ide! –hallottam távolról, majd egyre közelebbről Liam hangját, aztán recsegés, valószínűnek tartom, hogy átvette a telefont.
- Bocs, Louis mindig ordibál – szabadkozott.
- Nem gáz, csak megsüketültem a jobb fülemre.
- Bocs Minnie – nevetett fel halkan, majd folytatta – szóval csak Lou túl izgága, és nem nyugodott le, amíg fel nem hívja Andy-t – magyarázott. – Amúgy elindultatok már?
- Nem, őnagysága még a fürdőben van – forgattam meg a szemem. Köztudott, hogy ha Andy megpillantja a tükörképét, minimum tíz percig nem bír elszakadni tőle. Enyhén narcisztikus a drágám.
- Uh – nyögött fel Li a vonal túlsó végén. Igen, ő is tisztában van Andy egoizmusával.
- Az – helyeseltem.
- Na, jó, hát akkor sok sikert, amíg kiszeded onnan – nevetett fel kárörvendően.
- Kösz – sziszegtem. Már előre kijelenthetem, hogy ez nem lesz egy könnyű menet.
- Vigyázzatok magatokra – elköszönt, közöltem, hogy „max két óra és ott vagyunk”, majd leraktam a telefont.

A félig megevett szendvicsem a kezembe fogva fölcaplattam a lépcsőn és dörömbölni kezdtem a fürdőszoba ajtaján.
- Szakadj el a tükörképedtől egómanóm, indulás van – vertem ököllel az ajtót.
- Még egy fél pillanat. Ééés kész. Na, milyen? – nyitotta ki az ajtót és bepózolt nekem. Unottan, félig felvont szemöldökkel néztem rá. Nem vágom, mit teszi itt nekem az agyát.
- Úgy nézel ki, mint mindig – közöltem könyörtelenül.
- De nem, mert most belőttem itt elöl a séróm, itt nézd! – mutogatott, mire legyintettem és otthagytam. – Mellesleg Liam hívott. – kiáltottam még vissza neki.
A szobám felé tartottam, hogy kihozzam a tegnap már gondosan összepakolt bőröndöm. Amúgy meg, meg volt nálam ágyazva. Ó, a kis rendszerető bátyókám.

Megfogtam a bőrönd fogantyúját és elkezdtem kifelé húzni. Közben felakadtam a küszöbben kétszer, de végül sikeresen elhúztam a folyosó végéig, a lépcső tetején viszont megtorpantam.

Átfutott az agyamon némi mérlegelés majd megvontam a vállam és nemes egyszerűséggel lehajítottam a bőröndöt a földszintre. 

Pech vagy épp nem – attól függ, kinek a szemszögéből nézzük – Andy-nek pont akkor támadt kedve a lépcső alatt sétálgatni és természetesen nem vette észre a felé zuhanó –megjegyzem, bazinagy – táskát (miért is tenné?), így az ráesett, ő pedig elterült a földön.
- Hülye vagy? Mért basztál hátba a bőrönddel? – konkrétan leüvöltötte a hajam a fejemről, amitől normál esetben még lehet meg is ijednék, de valljuk be, elég röhejesen nézett ki, hason fekve, a hátán egy óriásbőrönddel.
Miután kellőképp kiröhögtem magam, újra megfogtam a táskám és leemeltem róla.
- Kösz, hogy felfogtad a zuhanást. Gondolj bele, mi lett volna, ha a kaktuszodra esik, és széttöri? – mutattam a lépcső alján lévő cserepes növényre, közben megindultam az előszoba felé.
- Ne takarózz mindig a kaktusszal!
- Sose tenném. A kaktusz szúr, és a kaktusszal takarózni fájdalmas dolog – hümmögtem és részemről ennyivel le is volt tudva a „bőrönd ráesik Andyre” téma.
Az előszobában leültem a földre és felhúztam a már előre kikészített tornacipőm. Andy megpróbálta fél lábon állva felhúzni a Converse-ét viszont a cipőfűzője összecsomózódott, így a jobb lábán egyensúlyozva próbálkozott annak kibogozásával. Ugrált egy párat, majd elvesztette az egyensúlyát és eltaknyolt. Jó testvér módjára újra kiröhögtem majd felsegítettem a szerencsétlenjét.
Újra húzni kezdtem a bőröndöt és Andy is felkapta a sajátját. Bepakoltunk drága bátyám hiperszuper kocsijába, amiről én – szégyen, nem szégyen – csak annyit tudok, hogy piros. Nem, bocsánat, skarlátvörös. Mert az ő drágáját csak ne pirosozza le senki! Az skarlátvörös. Pont. Igen, most idéztem. Egyszer lefékezett egy piros lámpánál, és megkérdezte, hogy „jól vagy, picim?”, én meg közöltem, hogy „aha”. Majd lepisszegett, merthogy ő a kocsit kérdezte. Ja, bocs.
- Minden megvan, Minnie? – kérdezte, ezzel visszarángatva engem a jelenbe.
- Asszem’ - bólintottam bizonytalanul.
- Biztos?
- Nem – ráztam meg a fejem és visszarohantam a házba. A szobámban az asztalon megtaláltam a telefonom, meg a fülhallgatóm, úgyhogy gyorsan felkaptam majd lesiettem. Természetesen, ha én nem megyek vissza, a nappaliban lévő állólámpa égve marad és az emberek is ki-be járkálhattak volna a nyitva felejtett hátsó ajtón… Na meg a vasalót sem ártott kihúzni. Néha tényleg úgy érzem, nekem van eszem egyedül ebben a házban.
Andy már türelmetlenül várt a kocsiban ülve és idegbeteg módon dobolt a kormányon.
- Mi tartott ennyi ideig? – fordult felém elég elmebeteg arckifejezéssel.
- Mégis mit vasaltál te reggel? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre. – Egyébként, ha nem megyek vissza, minden ajtó tárva-nyitva marad, ja és a lámpát sem ártott lekapcsolni – vetettem a szemére egy pár dolgot, mire ő csak vállat vont, és hozzám hajolva nyomott egy puszit az arcomra.
- Ezért jó, hogy vagy nekem – mosolygott angyalian, majd beizzította a motort.